Eljutottunk a világ legszebb kilátású iskolájába.
Eljutottunk a világ legszebb kilátású iskolájába.
A környék egyik legelső szoláriskoláját, a 200-ben a csehek által épített kargyaki sulit akartuk felkeresni Finta Sándor főépítésszel. Motorral indultunk el, de kifogoytt a benzin, majd számos újabb probléma adódott, Aztán gyalog dolytattuk az utat, szótlan kisgyerekek, túrázó lámák, és nagyon furcsa vécék mentén. Nem gondoltuk, hogy az építészeti kritika ennyire macerás műfaj.
Első filmünkből gyorsan kiderül, mit jelent az, ha a Himalájában épít az ember iskolát.
Szolgálati közlemény: Az első rész megtekintése után ne kapcsolja ki készülékét, mert a hamarosan következő fejezetben elindulunk egy világtól tényleg elzárt faluba, és onnantól minden sokkal bonyolultabb lesz.
„Rengeteg az indiai turista. És egyre többen jönnek. Addig volt jó, amíg csak nyugatiak jártak ide. Az indiaiak nem törődnek a kultúrával, hangoskodnak, szemetelnek, és annyira edzetlenek, hogy a legkönnyebb túrára sem lehet elvinni őket. De az is igaz, hogy senki nem költ annyi pénzt, mint az indiaiak.”
Meglepő módon mindez nem egy posztgyarmati előjogait féltő nyugati turista monológja volt. Egy helyi utazási iroda indiai vezetője fakadt ki, amikor Ladak fejlődéséről kérdeztem. India himalájai vidékén ugyanis olyan meglepő vátozásokat tapasztaltam, hogy már a változásokról írt 2008-as beszámolóm is történelemmé vált.
Fotó: Földes András
A nyolcvanas években erre tévedő utazó nem nagyon láthatott más szokásokat, viseletet, építkezési stílust, mint Kőrösi Csoma. A helyiek vidéken a tradicionális ruhát, a kaftánszerű öltözéket hordták, és ugyanúgy sós jakvajas teán, és az abba áztatott árpaliszten, azaz campán éltek, mint a középkorban. A szűkös erőforrások, a kevés megművelhető föld, a ritka csapadék, a több hónapos otthon ülésre kényszerítő tél ugyanis konzerválták a viszonyokat.
A terv egyszerű volt. Finta főépítész Enfield motorkerékpárjával elmegyünk az aszfaltozott út legvégéig. Onnan két nap alatt begyaloglunk a Himalája közepébe, Kargyak faluba. Megtekintjük a környéken épült egyik első szoláriskolát. A látottakat építészetileg kielemezzük, majd hazatérve tapasztalatainkat megosztjuk munkatársainkkal.
Mindez tökéletes program lett volna Svájcban, amely ország azonban nem az indiai szubkontinensen fekszik. Így célunkig a következők történtek. (Mivel előző, Dalai Lámás posztunk sajnos túl cinikus lett, ezért most minden nehézségnél feltüntetjük, hogy az miért volt mégis pozitív hatású.)
Már az elején le kell szögezni, hogy nem a Dalai Láma hibája az egész. Az európai hippik és a kicsit elveszett harmincas értelmiségi csajok által is nagyra tartott vallásai-politikai vezető mit sem tudott arról, hogy a magyar önkéntesek idén be szeretnék fejezni a Zangla falunak épített napiskolát.
Blogunk is csak magyar nyelven olvasható, úgyhogy a láma nem olvashatta három évvel ezelőtti kalandunkat. Azon a télen a befagyott folyó jegén választottunk királyt gyalogoltunk el Zanglába, hogy ott a helyiek megható kezdeményezésével szembesüljünk. A jórészt írástudatlan szülők összefogtak, és saját pénzen fogadtak magántanárokat, hogy a hosszú tél kényszerszünete alatt se álljon le gyerekeik oktatása. A helyszín az állami iskola befűthetetlen termei előtti függőfolyosó volt: nejlonlapokkal fedték le a területet, amelyek így üvegházként működtek, elviselhető klímát biztosítva a gyerekeknek.
Ha nem érdekli a bevezetés, csak a szaftos történetek, kérjük szkrollozzon a poszt második részéhez.
A zanglai palotarestaurálás és iskolaépítés nem aprólékos tudományos munka eredményeként indult. Ha így lett volna, akkor ma valószínűleg nem építkezésről, vagy a helyiekkel és a körülményekkel vívott küzdelemről számolnánk be, hanem néhány remek tanulmányról, amely neves, de szűk körben forgatott szaklapokban jelentek meg. Az ötlet véletlenül jött, egy himalájai biciklitúrán, amikor Irimiás Balázs építész, és barátnője, Nagy Olga elvetődött Zangla falucskába, leírások alapján megtalálták Kőrösi Csoma egykori lakhelyét, és látták, hogy az milyen lerobbant állapotban van.
Mi a hasonlóság a zanglai király, és egy hirtelen meggazdagodott budapesti polgármester közt?
Az előző részek tartalmából: Újságírónk az indiai Tibetbe utazik, ahol magyar építészek újítják fel Kőrösi Csoma egykori lakhelyét, egy 700 éves palotát. A világtól elzárt faluban kiderül, hogy a király homályos úton szerzett állami pénzből teszi tönkre az addigi munkát: betonból telepít több száz méternyi lépcsőt oda, ahol addig tradicionális technikákkal építkeztek. A magyar építészek a helyszínen győzködik a királyt.
A zanglai király elégedetten nézte a betonlépcsőket, amelyek nyílegyenesen törtek a palota felé, mit sem törődve a terepviszonyokkal, vagy a régi épületek maradványaival. Az autentikus módszerekkel restaurált épület lábánál masszívan lebetonozott placc terült el. Nyima Norbu öröme sajnos csak addig tartott, amíg a két magyar építész le nem guggolt, hogy kézzel szedjék szét az alig egyhetes építményt.
Hogyan kell tárgyalni egy tibeti királlyal, hogy mégse hülyeségekre fordítsák a homályos állami pénzeket? Helyszíni tudósítás.
Az előző részek tartalmából: Újságírónk kilátogat az indiai Tibetbe, ahol magyar építészek újítják fel Kőrösi Csoma egykori lakhelyét, egy 700 éves palotát. A világtól elzárt faluban kiderül, hogy a király, igen, a király, a saját kezébe vette a dolgokat, és homályos úton szerzett állami pénzből teszi tönkre az addigi munkát: betonból épít több száz méteres lépcsősort oda, ahol addig csak tradicionális technikákkal építkeztek. Az építészek a királyhoz járulnak audienciára.
Sajnos Zangla királyát nem úgy kell elképzelni, mintha a trónok harca egyik szereplője lenne. Nyima Norbu tekintélyét a fényesre suvickolt bőrcipője, kopottas öltönynadrágja, és gépi kötött pulóverére húzott hamisított Puma pufimellény jelezte. Stílusát sem a fenségesség határozta meg, hanem inkább az a nyájas és kenetteljes modor, ami évtizedes állami hivatalnokként alakul ki az emberben. A király nyugdíjas koráig indiai köztisztviselő volt valami nagyobb közigazgatási szervezetnél, ott tanulta meg, hogyan lehet állami pénzből finanszírozni saját beruházásainkat.
A Himalájában dolgozó magyar építészek a király otromba húzásával szembesülnek. Helyszíni riport.
A legváratlanabb helyről érte támadás a zanglai palotát. Nem a fagy, a havazás vagy a durva szél mért csapást az épületre, hanem a király. Egy palota esetében akár érthető is lenne valami jó kis ostrom, ha a támadó történetesen nem a saját palotájára mérne csapást.
Fotó: Földes András
Amikor Irimiás Balázs és csapata 2008-ban belekezdett a négyszintes, kőből és vályogból álló monstrum felújításához, világos volt, hogy nem lesz könnyű dolguk. Végül is egy 700 éves épületről volt szó, ami egy 3900 méteres hegy tetején állt, kitéve a Himalája összes létező viszontagságának. Hat év alatt az önkéntesek mégis újjáépítettek egy beomlott emeletet, felhúzták Kőrösi Csoma egykori szobájának kidőlt falát, megrogyott oszlopokat cseréltek ki, és bevakolták a külső falakat. Úgy nézett ki, idén lezárul a munka.
A Himalájában építészeket kereső tudósítónk elmondja, mi az, ami benne van a világ 75 legjobb dolga közt, majd kiköpi a tüdejét. Helyszíni tudósítás.
Hogy kerültem ebbe a helyzetbe? Egy szakadt dzsipet toltam negyedmagammal, a hideg szél porral tömte tele az orrom, miközben a tüdőm majdnem kiszakadt. Ami egyébként érthető volt, mert a fentiek 4450 méteres magasságban zajlottak. 4450 méter nagyjából Európa legmagasabb hegyének magassága, bár nehezen lehettem volna távolabb a Mont Blanctól: a Himalája közepén voltam, ahol ebben a magasságban még utak vezetnek. Burkolatlan, sziklás, vízmosásoktól szaggatott, de terepjáróval mégis járható utak.
De miért én tolom a tonnás vasat, amikor elvileg annak kellene szállítania engem? Van egy hosszú-, és egy rövidtávú magyarázat. Rövid leszek.
A Csoma-projekt utolsó jelentésében megmutatjuk azokat a jeleneteket, amik nem álltak össze a szövegből vagy a fotókból. A kétrészes filmnél többet már csak akkor tudnánk a kedves olvasó elé tárni, ha legközelebb magunkkal visszük.
A film első részében megismerkedhetünk a bizonytalan magyarokkal és vidám tibetiekkel. A végén váratlanul kérdéses lesz a túra kimenetele.
A Hülyeség nem segít legyőzni a Himaláját című fejezetből pedig kiderül, hogy ész nélkül az ember csak egy valóságsóban lehet sikeres, a hegyekben semmiképpen. De nem szpoilerezünk, maradjon titok, hogy túléltük-e a kalandot, vagy örökre ott maradunk a fagyos bércek közé zárva.
Testvérblogunk még mindig úgy érzi, Ladakhban jár, és emlékposztokkal idézi meg az idilli mínusz 20 fokban tapasztaltakat. Ebben a posztban a kiürült város, a buddhizmus és a házibulik közt találja meg a titkos ösvényt.
Buddhizmus és házibuli
Nem gondoltam volna, hogy a buddhizmus központi elvének, az ürességnek a megértéséhez éppen Nyugat-Tibet fővárosában járva kerülök közel. Leh ugyanis ismert arról, hogy a Himalája közepén fekszik, tibeti buddhisták lakják, akik napjaikat türkizékszerek, álrégi templomi festmények és hamisított túrafelszerelések árusításával, továbbá hostelek és netkávézók működtetésével töltik. De nem találkoztam olyannal, aki a vidám szemlélődésen vagy a serény imamalomforgatáson túl a buddhizmus filozófiájával hozakodott volna elő.
A teljes poszt itt olvasható >>>
A hópárduc a világ egyik legvédettebb állata, amiről egyedül a ladakiakat nem értesítették. Ők ugyanis állítólag hetente találkoznak a legendás ragadozóval legelésző háziállataik körül.
Így néz ki egy kesztyű a hópárduc lábnyoma mellett
Hogy ez igaz-e, a helyiek mágikus realista elbeszélési stílusa miatt nem tudható, de az tény, hogy túránk során három alkalommal is láttunk tenyérnyi méretű, egyértelműen macskaféléhez tartozó lábnyomokat. Amelyek vagy párduc méretű házimacskától, vagy párductól származnak. Mindkét esetben érdekes.
Iskola a nejlon mögött, további képekben
Lerohantam vízért a jég széléhez, Balázs és Tibor közben beindították a főzőket. Miközben főtt a tea és a zacskós tésztához a víz, újabb rétegeket húztunk magunkra szélálló pulóverekből, speciális vízelvezető anyagokból és gyapjúból. "Még azelőtt el kell készülnünk, hogy kritkus pontra zuhan a hőmérséklet" - mondta egy Michelin bábu az én hangomon, és magára erőltetett még egy pehelykabátot is.
Kiterítettük hőszigetelő matracainkat, amelyek láttán egy Nasa-mérnök is csettintett volna, majd nekiláttunk elkortyolni a forró teát. Ekkor néztünk fel először az összehangolt cselekvéssorból, vezetőink ugyanis nem kértek teát. Igyuk meg nyugodtan, ők előbb tüzet raknak. Csak kóstolót fogadtak el a makaróninkból, inkább békésen teáztak, míg mi kanalaztuk a bolognait.
"Szeretnénk majd a rízsből, amit csinálnak?" - kérdezték, amire mi ingattuk a fejünket, hogy köszönjük, de energiadús vacsoránk után képtelenek lennénk. A túlélés biztos tudatában hanyatlottam a pehely hálózsákomba, ahonnan bizarr kép tárult a szemem elé.
Mintha szervezési problémák miatt véletlen két különböző film forgatását szervezték volna ugyanarra a helyszínre. Az egyikben űrfelszerelésnek tűnő eszközökkel, UV-narancs színű ruházatban, aerodinamikus kivitelű kütyükkel küzdött néhány bátor fiatal a téli Himalája extrém körülményei közepette. A másikban két barátságos parasztember ült kirándulós hálózsákjaikon egy takaros szalonnasütő tűz mellett, és miközben ismeretlen helyről gyűjtött fákat pakoltak a bugyogó edény alá, nelkiláttak csirkét aprítani.
"Nem kell félni, ez csak a felső réteg, alatta kezdődik a vastag jég." "Ezek a csíkok mind egy hét hízást jelentenek" - mutattak az erezett felszínre. Hamar kiderült, hogy a két ács úgy ismeri ki magát a befagyott Zanszkáron, mint én a Körúton. Tudom, mikor lehet még átszaladni a piroson, és melyik megálló felé induljak el, ha a távolban már látszik a villamos.
A ladaiaknak egyébként valóban azt jelentette a folyó, mint nekem a Körút. Leszámítva, hogy nehezen elképzelhető, az Oktogon és környéke bárkinek is olyan felszabadító élményt okozzon, mint nekünk az, amikor a meredekfalú kanyonban kanyargó folyón gyalogoltunk, felettünk a téglavörös, okker és mélyzöld sziklafalakkal.
Nem bíztunk a vezetőinkben. Leginkább nélkülük indultunk volna el, hármasban, már persze ha tudjuk, hol kezdődik a folyó, milyen vastag rajta a jég, hol szokás éjszakázni, és mi a bevett módszer akkor, amikor az ember nyakig merül a jeges vízbe. Úgyhogy alkudozni kezdtünk a 10 napos túra áráról, noha világos volt, hogy nem vezetőink fognak megmenteni minket a fagyhaláltól. Végül is két jóravaló tibeti parasztemberről volt szó, akik a túra végpontjáról, Zangla falucskából gyalogoltak elénk a kihalt városba.
Minden kapható egy extrém jégtúrához
"Ice good?" - kérdeztem a környéken oly kedvelt gyarmati angolsággal, amire Szonam, az ács és Lacok, a falusi mindenes egyszerre bólogatott: "Ice very good." High tech bakancsainkat látva elismerően bólogattak. "Nagyon meleg." "Jó lesz a túrára?" "Nagyon jó." A közös bevásárlásnál ők maguk ugyanakkor fekete gumicsizmákban jelentek meg, amikről csak mellékesen derült ki, hogy a jégtúra elengedhetetlen felszerelései. A jégen néhol átbukik a folyó, és akár kilométereket is kell gázolni a fagyos jégkásában, mesélték, amikor arról áradoztam, hogy milyen remek lesz napokig sétálgatni a türkizkék jégen.
Amikor húsz óra utazás, majd félnapos ájult alvás után kiléptünk a Himalája közepi Leh utcáira, rögtön elfelejtettük küldetésünk nemes céljait. Hogy egy befagyott folyó jegén akartunk elgyalogolni Kőrösi Csoma egykori lakhelyére, megismerve a tibetiek évszázados vándorlási technikáit. Majd 11. századi freskókat kutatunk fel egy távoli, elhagyott erőd mellett.
Mivel töltik az idejüket az emberek ott, ahol fél évig tart a tél, kinn mínusz 40 fok van, benn viszont nincs áram, folyóvíz, sőt, wifi sem. A helyzetet még elképzelhetetlenebbé teszi, hogy ezen emberek egy olyan faluban élnek, ahová nyáron is csak dzsippel lehet eljutni, télen pedig gyalog, mégpedig egy befagyott folyó jegén, 3-4 napos gyaloglással. Mindez ráadásul egy Borsodnál is távolibb helyen van, a Himalája közepén.