A pokol nem egy sötét bugyor, ahol rotyogó levekben főzik az embert, hanem sokkal inkább szürke olajlábazattal festett, koszos kis irodák sorára emlékeztet. A homályos irodákban barátságos indiaiak ülnek, és lepecsételik a bűnös lélek papírját, majd kedélyesen egy másik folyosó irodájába küldik, ahol lepecsételik a papírját, teával kínálják, azután egy másik irodába küldik, ahol lepecsételik a papírját, és így tovább, az idők végezetéig.

Mindez egy szürke olajlábazatú, poros kis irodában jutott eszembe, ahol arra vártam, hogy egy szívélyes indiai lepecsételje a papíromat, és végre megkapjam indiai utazásom célját, a Csoma kereket rejtő dobozt.

Ekkor egyébként már két órája vándoroltam az indiai légikargó labirintusában, és ahogy a dolgok álltak, további három nap bolyongásra számíthattam. Még csak azt sem mondhatom, hogy a helyzetem egyre reménytelenebb lett. A feladat ugyanis már akkor teljesen reménytelen volt, amikor beléptem a koszos hangárokból álló komplexumba.

Rácsok mögött 10 méter magas halmokban álltak a csomagok, körülöttük indiaiak százai hemzsegtek. A falnál kis irodák sorakoztak a végtelenbe nyúlóan, további indiaiakkal körülbástyázva.

Átverekedtem magam a vámparancsnok feliratú ajtó körül pulzáló, izzadt masszán, tudván, a legfőbb vezető majd eligazít. Az irodisták örömmel fogadtak, leültettek az egyik koszlott fotelbe, majd folytatták a teázást, beszélgetést és az aktákkal sétálgatást. Néhányan az ósdi számítógépek fölé görnyedve pasziánszoztak.

Eközben a kis ablakokon fürtökben lógtak a papírjaikat lengető ügyfelek, ami tulajdonképpen szórakoztató volt, mert a deréktól felfelé látható, élénken hajladozó emberek bábszínházra emlékeztettek. Mégis, egy idő múlva furcsa feszültség lett úrrá rajtam, úgyhogy önhatalmúlag kopogtam a parancsnok irodájának ajtaján. Senkit nem találtam benn.

Fogalmam sem volt, hogy a vezető távollétében a környéken rohangászó háromezer indiai közül melyikhez kellene fordulnom, úgyhogy a legközelebbi csinovnyikot kérdeztem meg. A parancsnok helyettese segít, nézett fel az sms-ezésből, és a mellette ülő úrra mutatott. Az első óra végén jártunk ekkor.

A helyettes mosolyogva az egy kilométerre fekvő „új vámházba” irányított, hogy ott töltsek ki papírokat. A feladat egyszerűnek tűnt, míg a lankasztó hőségben megtett út végén megpillantottam az ötemeletes épületet, ahol recepció nem volt, csak újabb ajtók végtelen sora.

A megérzéseimre hagyatkozva vágtam neki az egyik folyosónak az információt keresve, míg a megérzésem azt nem mondta, hogy ha van is itt ilyen, az egy jeltelen ajtó mögött rejtőzik. Egy kedves úr az oldalsó bejárathoz irányított, de a megadott helyen csak a sima falat találtam, úgyhogy végül csak álltam, és figyeltem a hivatalnokok pezsgését, azon morfondírozva, hogy valóban láthatatlanná váltam-e.

„Nem tudja, hogyan jutok hozzá a csomagomhoz” – kérdeztem tesztelésképpen egy választékosan öltözött úrtól. Meglepődve vettem észre, hogy a férfi rám fókuszál, tehát lát engem. Megjegyezte ugyanakkor, hogy fogalma sincs az itteni procedúráról, mert ő a bombay-i irodát vezeti, viszont elkalauzol az indiai vám- és szállítmányozási hivatal főigazgatójához.

A főigazgató szobája nagy volt, hideg és lehangolóan kopár. Kicsit feszengtem, mint a turista, aki az Eiffel tornyot keresi, és hirtelen Nicolas Sarkozy szobájában találja magát. A kopasz főigazgató íróasztala előtt két ember állt, akikhez néha szólt pár szót, ha éppen nem a sorba állított, hat fekete telefonjának egyikén beszélt. Minden telefon alatt volt egy kis, zöld terítő.

A főigazgató az egyik telefon után kitörő nyájassággal fordult hozzám, magához rendelt egy hajlongó beosztottat, akivel nyomban elindultunk a csomagomért. Amit ekkor a harmadik órája próbáltam megszerezni.

A szomszédos irodáig jutottunk, ahol a kísérő leültetett, teát hozatott, átadott egy kövérkés, pirospozsgás hivatalnoknak, majd gyorsan eltűnt. A pirospozsgás úr légkondicionált autóba tessékelt, és visszahajtatott velem a koszos hangárok közé.

Valamelyik félhomályos sarokban résnyire nyitott egy ajtót, amin keresztül meglepetésemre a kezdetek kezdetén meglátogatott főparancsnok irodájába kerültünk. A parancsnok nyájas volt, mint egy tévéprédikátor, és azonmód a már ismert helyettesére bízott, aki újabb tea után átadott az egyik hivatalnokának.

Újabb iroda, újabb csinovnyik felügyelete alá kerültem. Az ősz, pufók úr nézett bele először a papírjaimba (4. óra ügyintézés). Rögtön hivatta ifjú beosztottját, aki állva, előregörnyedve kalapált főnöke ősöreg gépén fél órát. Később jött egy még fiatalabb alkalmazott, aki papírokat töltetett ki velem. Egy harmadik hivatalnok elkért tőlem 70 rúpiát, de nem akart róla számlát adni.

A pufók úr, mint egy aranyhal az akváriumban, mélán figyelte az eseményeket, végül megemelte egyik kezét, és aláfirkantotta a kötetnyire gyarapodott paksamétám legfelső lapját. Aztán behivatott egy szürkeruhás irodaszolgát, és átkísértetett a következő irodába.

Itt csak rövid ideig voltam, kaptam egy csekket 600 rúpiáról, és egy másik irodaszolgát, aki éppen az első sarokig kísért, ott magához intette egyik társát, és sarkon fordult, hogy már csak a baksisért sorban állók közt lássam viszont.

A szótlan szolgával megmásztunk két szürke emeletet, és a pénztárhoz vándoroltunk. Ami zárva volt. A következő irodában nem volt visszajárójuk, a harmadikból pedig egy negyedikbe akartak küldeni.

Ekkor fakadtam ki: „Fél órája küldözgetnek minket, had fizessem be a pénzt” – mondtam. „Jó” – mondta a hivatalnok, átvette tőlem az összeget, lepecsételte a papíromat és utunkra bocsátott.

A pufók aranyhal irodájában leadtuk a bizonylatot, amiért cserébe átirányítottak minket egy másik kutricába, ahol akaratlanul is megzavartam egy nyájas úr pasziánszozását. Szerencsére ennek ellenére sem vesztette el hangulatát, a rendszerben megkereste a csomagomat, kiállított egy papírt, és a meglepően kitartó irodaszolgával a szomszédos irodába küldött.

Útközben megpillantottam a rács mögé készített csomagomat, de még nem érinthettem meg, csak egy óra múlva, amikor végül négy különböző helyen leadtam a felgyülemlett papírkötegeimet, míg mindenfajta nyomtatvány nélkül, szinte meztelenül, fáradtan és izzadtan álltam a 60 kilós ládám mellett.

Az irodaszolgák, hivatalnokok és hordárok körém sereglettek, tartották a markukat és mosolyogtak. Én pedig visszamosolyogtam rájuk, mert tudtam, éjszaka visszajövök egy kanna benzinnel, hogy eltöröljem a föld felszínéről a formanyomtatványokkal teletömött csarnokot. Szinte láttam magam előtt a hivatalnokokat, amint a következő reggel íróasztalaik üszkös romjainál az égre néznek, és tudják, amit én: hogy a pokol máshogy fest, mint ahogy addig gondolták.