A Himalájában dolgozó magyar építészek a király otromba húzásával szembesülnek. Helyszíni riport.
A legváratlanabb helyről érte támadás a zanglai palotát. Nem a fagy, a havazás vagy a durva szél mért csapást az épületre, hanem a király. Egy palota esetében akár érthető is lenne valami jó kis ostrom, ha a támadó történetesen nem a saját palotájára mérne csapást.
Fotó: Földes András
Amikor Irimiás Balázs és csapata 2008-ban belekezdett a négyszintes, kőből és vályogból álló monstrum felújításához, világos volt, hogy nem lesz könnyű dolguk. Végül is egy 700 éves épületről volt szó, ami egy 3900 méteres hegy tetején állt, kitéve a Himalája összes létező viszontagságának. Hat év alatt az önkéntesek mégis újjáépítettek egy beomlott emeletet, felhúzták Kőrösi Csoma egykori szobájának kidőlt falát, megrogyott oszlopokat cseréltek ki, és bevakolták a külső falakat. Úgy nézett ki, idén lezárul a munka.
A faluba érkezésem másnapján azért gyalogoltunk fel a palotához a projekt két vezetőjével, Irimiás Balázzsal, és a leomlott emelet újjáépítéséért felelős Finta Sándorral, hogy felmérjük, milyen javításokra van szükség a munka befejezéséhez. De nem jutottunk el az épületig. A hegy lábánál cementhalmok éktelenkedtek, az épület alatt pedig frissen épített betonlépcsőbe botlottunk.
Fotó: Földes András
Tudni kell, a felújítás alapvetése volt, hogy a csapat műemléki helyreállítást végez, azaz csak tradicionális anyagokkal és technikákkal dolgozik. A falakat kőből és vályogból építették, a födémet a tibeti módszer szerint különböző vastagságú gerendák, ágak, és szalma rétegzésével alakították ki, festéknek pedig a helyben bányászott vörösagyagot használták. A munkát az nehezítette, hogy a módszerek egy részét már a helyiek sem ismerték, vagy ha igen, akkor úgy tekintettek azokra, mintha arra kértük volna őket, hogy a kedvünkért járkáljanak néhány napig szőrmékbe burkolózva, kőbaltát lengetve. Zangla minden lakója tudta, hogy nincs menőbb annál, ha az ember jófajta műanyagtárgyakkal veszi körbe magát, a házát betonból építi, és a falu környéki szakrális építményeket, a bumfordi rakétákra emlékeztető sztupákat is korszerű falazóanyagokkal és festékekkel hozza rendbe. Érthető, hogy hülyén néztek, amikor egy csapat külföldi azzal állt elő, hogy vessenek vályogot, és rakjanak kötőanyag nélküli kőfalakat. Cikik voltunk, na.
Erről a jelenségről egyébként írtam korábban a Phugtal kolostor látogatásánál. Sőt, ugyanez az ellentmondás vezetett végül a szoláriskola megépítéséhez is.
De vissza eredeti témánkhoz. Ott álltunk a palota bejáratáig kanyargó lépcsősor előtt, és nem értettük a helyzetet. Ki építette ide, és miért? A két építész legutóbb talán akkor vághatott ilyen arcot, mikor megtudták, hogy a télapó nem létezik. A sokk érthető volt, hiszen az építmény szembement mindazzal, ami szerint eddig folyt a helyreállítás. A beton nem csak a stílus miatt volt kerülendő anyag, hanem használati értéke miatt is. Ott, ahol nyáron plusz 40 fok is lehet, télen pedig mínusz 30-ig csökken a hőmérséklet, a behatásokat pedig a havazás, eső és szél fokozza, a beton jó, ha egy évig kibírja. Miközben Csoma lakhelye a bizonyíték, hogy a vályog és kő elegye évszázadokig eláll.
Fotó: Földes András
A palota ráadásul egykor egy falu közepén állt, a kőházak falai még ma is láthatók. A betonlépcsőt viszont egyenesen vezették a bejáratig, keresztül a régészeti lelőhelyeken, mintha soha senki nem akarná kideríteni, kik és hogyan éltek itt, és miért költöztek hirtelen a hegy lábához. Egyébként így is van, a régészeti kérdések érthetően távol állnak az olyan emberektől, akik azzal vannak elfoglalva, hogy elég szénát gyűjtsenek télre az állatoknak, és gabonát maguknak. A helyzet mégis bonyolultabb volt.
A herceg lerántja a leplet
Balázs és Sándor éppen a kőlépcsőt vizsgálgatták búsan, megállapítva, hogy azt ráadásul olyan silány minőségben készítették, hogy a kövek kézzel is kimozdíthatók a betonból, amikor megjelent a király fia.
Gyors magyarázat: Zangla falucska India része, hivatalosan demokrácia. De ennek ellenére a falu valódi vezetője Nyima Norbu, aki a 10. századig tudja visszavezetni családfáját. Ősei vezették ezt az apró királyságot, és hiába jött el az új világ, a király szavának súlya, és tulajdona megmaradt. Az ő birtoka például a palota is, így a magyar csapat a király beleegyezésével végzi a felújítást.
Fotó: Földes András
A romantikus elképzelések ellenére a herceg nem kis koronában, palástban jelent meg, hanem menő, vastagkeretes szemüvegben, divatos kockás ingben, és farmerben, szóval pont úgy nézett ki, mint egy jónevű indiai egyetemre járó huszonéves srác. A lépcső rejtélye hamar megoldódott, mert a herceg elmesélte: a lépcsőt az apja lobbizta ki az állami útépítőnél, amely a völgyben építi a Zanglát a világgal egyszer és mindenkorra összekötő aszfalt utat. A kedves magyar olvasó számára innentől talán nem teljesen idegen a sztori: a jó állami kapcsolatokkal rendelkező király egy nem teljesen átlátható megegyezés keretében állami pénzt kapott arra, hogy a saját magánpalotája lépcsőjét megcsináltassa. A műemléki munkát senki nem kérte számon rajta, igaz, az ilyesmi ezen a vidéken tényleg ismeretlen és értelmetlen foglalatosság. Úgyhogy hatévnyi munkát vágva ketté, egy hét alatt felhúzták a régi palotáig vezető lépcsősor egynegyedét. Azt is megtudtuk, hogy az indiai útépítő munkások másnap reggel érkeznek, hogy folytassák a munkát.
A hercegnek szerencsére nem kellett sokáig magyarázni, hogy miért kellene leállítani a munkát. Szimpátiája ellenére is csak azt tudta ígérni, hogy kihallgatást kér számunka a királytól, és ha ő áldását adja rá, akkor talán át lehet tervezni az utat.
Fotó: Földes András
A hegyről lefelé baktatva megjegyeztem, hogy a műemléki felújítás egy értelmezése az is, amelyben elfogadjuk, hogy minden kor hozzáteszi az épülethez a magáét. Végül is a palota jól láthatóan egészült ki újabb részekkel az évszázadok alatt. Mivel minden kor a saját technikáit alkalmazta, miért ne fogadhatnánk el, hogy a 21. századi tibetiek viszont a beton, hullámlemez, vagy akár a gipszkarton iránt rajonganak. Egy ideig csendesen baktattunk, amikor Finta Sándor megjegyezte: „Oké, de akkor az is hozzátartozik a 21. századhoz, hogy mi európaiak idejövünk, és megpróbálunk egy érzékenyebb felfogás szerint építkezni.”
Nyilvánvaló volt, hogy a budapesti főépítésznek nem először kell egy jó érvvel leállítania az okoskodást, mert szavait elfogadtuk, és elégedetten baktattunk le a völgybe vacsorázni.