A terv egyszerű volt. Finta főépítész Enfield motorkerékpárjával elmegyünk az aszfaltozott út legvégéig. Onnan két nap alatt begyaloglunk a Himalája közepébe, Kargyak faluba. Megtekintjük a környéken épült egyik első szoláriskolát. A látottakat építészetileg kielemezzük, majd hazatérve tapasztalatainkat megosztjuk munkatársainkkal.
Mindez tökéletes program lett volna Svájcban, amely ország azonban nem az indiai szubkontinensen fekszik. Így célunkig a következők történtek. (Mivel előző, Dalai Lámás posztunk sajnos túl cinikus lett, ezért most minden nehézségnél feltüntetjük, hogy az miért volt mégis pozitív hatású.)
- Zangla után 7 kilométerrel kifogyott a benzin. Kiderült, a falusiak éjszaka megcsapolták a tankot. Betoltuk a motort a következő faluba. Sport!
- Egy láma kocsijából benzint szívtak le nekünk (a szerzetes beleegyezésével!), de estére már csak a következő városba értünk el. Nem sátorban, hanem kulturált szállodai szobában éjszakáztunk.
- Reggel kiderült, hogy az aszfaltút valójában csak részben burkolt, a terepmotorozástól viszont folyni kezd az olaj a teleszkópból. Kényelmes tempóra váltunk, van idő merengeni a tájon.
- Elromlik a sebességváltó, nem lehet üresbe rakni a motort. Kevesebbszer állunk meg, nincs idő megunni a tájat.
- A motor nem bírja az emelkedőket, felfelé tolni kell. Sport!
New York Ladakban
A tervezettnél egy nappal később érkeztünk meg az „aszfaltozott út” végére, ahonnan már csak két nap gyaloglás volt végcéunk, Kargyak. Végül némán álltunk a falu felett. Állapotunk egyrészt a 4000 méteres magasságnak volt betudható. Másrészt ott volt a táj: széles, gyérfüvű folyóvölgy húzódott alattunk, meredeken kirobbanó havas csúcsokkal.
Leginkább mégis az fojtotta belénk a szót, hogy kénytelenek voltunk átértékelni mindazt, amit addig Zangláról, munkánk helyszínéről gondoltunk. Érthetően zavarja össze az embert, ha a falucskáról, amit eddig a világvégi hely szinonimájaként emlegetett, kiderül, hogy inkább olyan, mint New York.
Bár vezetékes áram, gáz, csatornázás, bolt, mobilhálózat, internet, mozi, vagy egy jó burgerező sem Zanglában, sem Kargyakban sincs, egy nagy különbség mégis van a két falu közt. Az izoláció.
Míg Zanglából a civilizáció (értsd: porfészek, ahol mégis van aszfaltút, bolt, heti egyszer internet, és többnyire elektromos áram) egy óra autóval, ugyanez Kargyakból minimum három nap utazás, jórészt gyalog, majd dzsippel. Az életet alapvetően változtatja meg, ha az ember reggel bedöcöghet a városba egy zsák lisztért, hogy estére otthon is legyen. Vagy ha ugyanehhez a zsák liszthez minimum egy hét megerőltető utazással juthat hozzá a derék falusi.
A legérdekesebb az volt, hogy a különbség jól látszott a falun. Ami Zanglában eddig pedáns rendnek tűnt, az hirtelen a szétesettség jeleit mutatta. Zanglában az emberek kis földeket műveltek, és mindenki tárolt a tetőn fát és szénát télire. Kargyak után azonban világos volt, hogy a kis földeket meglehetősen ötletszerűen művelik, köztük nagy, kihasználatlan területekkel. Kargyakban viszont megműveltek, becsatornáztak minden rendelkezésre álló területet. A tetőkön pedig olyan pedánsan rendezték el a szénát, fát, és a fűtésre szolgáló szárított jaktrágyát, mintha osztrákok laknák a környéket.
Iskola a világ határán
A Kargyaki iskolát közel 10 éve, 2005ben építették, de a struktúra nagy vonalakban hasonlított ahhoz, amit mi építünk Zanglában. Különbség, hogy a cseheknél az ablakok a maximális sugárzás befogása végett döntöttek, ami jól néz ki, űrépület jelleget kölcsönöz a struktúrának, viszont időközben kiderült: több macerát jelent (könnyebben beázik, betörik), mint amennyi hasznot hoz. Praktikusnak tűnt viszont az a termek előtt húzódó közösségi tér, ahol a nagy hidegben összegyűlhetnek a gyerekek.
Gyereket egy ideig nem láttunk, a termeket ugyanis olyan por borította be, mintha a BKV mostantól itt rendezné a hármas metró aktuális kigyulladását. Az apokaliptikus ködből lassan kibontakozott egy alak, de nem Tarlós István volt az, hanem egy tibeti férfi.
Az apokalipszisről kérdezve egy ideig értetlenkedett, majd megjegyezte: „Csak rendet raknak a gyerekek.” Mint kiderült, a nebulók időnként kitakarítják a sulit, ami azt jelenti, hogy a teremben kirázzák a szőnyegeket, és lesöprik a polcokat. Ránézésre egy Kékesre elegendő port mozgattak meg a szorgos diákok.
Érdekesebb volt, amit a tanítás rendszeréről megtudtunk. Az iskola néhány év működés után majdnem becsődölt, elfogytak a helyi tanárok, csehek pedig csak esetlegesen jöttek. Ekkor hozták létre azt az alapítványt, amely független volt az eredeti építészcsapattól, és amelynek már direkt a tanítás működtetése volt a célja. Az alapítvány fizette a helyi, és a cseh tanárok munkáját. Egy fejvadász cég pedig speciális tesztekkel választja ki azokat a tanárokat, akik alkalmasak a 3-4 hónapos turnus elviselésére egy olyan helyen, ahol adott esetben semmi kapcsolat a külvilággal, nincs telefon sem, viszont meglehetős a monotonitás.
A Kedves Olvasó mennyi ideig bírná ki ilyen körülmények közt? A legdurvább abba belegondolni, hogy a tisztelt őseink évezredeken keresztül éltek ilyen izolált körülmények közt, és még csak nem is egy fejvadász cég ajánlására választották be őket a buliba. Nekünk háromnegyed nap volt a limit. Forgattunk egy videót az épületről, és a faluról, (ez hamarosan következik), majd amilyen gyorsan csak lehet, elindultunk vissza. Az út gyönyörű, és eseménytelen volt. Talán annyit lehet kiemelni, hogy egy nappal tovább tartott, mert Finta főépítész tudott egy rövidebb utat. A Himalájában. Ahol még sosem járt azelőtt.
