"Mégis csak remek dolog a civilizáció" - gondoltam, ahogy rápillantottam a strapabíró acélból készült hágóvasaimra, amelyek alatt a folyó tombolt. A kettő 10 centi távolságra lehetett egymástól. Pedig már kezdtem azt gondolni, a civilizációs vívmányok feleslegesek, hiszen a ladakiak űrtechnológiás felszerelés nélkül is túlélnek. Igaz, vezetőinkkel nagyjából egy idősek voltunk, viszont a civilizációs vívmányok tartós hiánya miatt ők 10 évvel idősebbnek néztek ki. A meggyötört arc ugyanakkor divat kérdése is, Danny Trejo milyen jól megél belőle például.
Civilizációkritikus véleményem előző este teljesedett ki egyébként, amikor egész napos gyaloglás után elértünk egy folyópartra épült kis házat. Az építmény erős érve lehetett volna a fejlődés ellenségeinek, már ha ők nem részesítenék előnyben a dél-india tengerpartokon ördögbotozást a hideg hegységekben gyaloglással szemben.
Az épületbe lépve az első Terminátor egyik jelenete rémlett fel, amelyben bepillantunk a jövő embereinek nyomortanyájába. A szűk folyosóról nyíló cellákban emberformájú árnyak ültek a földön, kaparó füstben, és gyanús összetételű leveket kavargattak. Ahogy Szonam a mi kamránkban is beindította benzinfőzőnket, elfelejtettem a széles himalájai tájat, és egyből úgy éreztem magam, mint a Blaha Lujza téren, csúcsforgalom idején.
A szmog némi meleget is termelt, nem annyit, hogy pólóra vetkőzhessünk, ám a hidegre kifejlesztett hálózsákjainkban már izzadtunk, mint az egyszeri kalauz a buszgarázs illegális szaunájában. Bár egy ilyen éjszaka után jegyet kezelni nehéz, a hideg levegőn gyaloglás hatékonyságát nem rontotta, különösen, hogy az egész éjszakás forgolódás után alig vártuk az indulást.
A kanyon falai összébb húzódtak, a meredek sziklákat mintha késsel vágták volna el, olyan tisztán tárultak fel a különböző sznű rétegek. A folyó vad kavargásba kezdett, hol a teljes medret kitöltő jégen csúszkáltunk, hol a fal melletti szűk rétegen araszoltunk, de volt olyan szakasz, amelyen csak a szűk jégszalagra fekve, a sziklák alatt kúszva juthattunk át. Végül egyáltalán nem tudtunk tovább menni. A vízről egyetlen gombaformát leszámítva teljesen eltűnt a jég, és csak egy meredek sziklafal megmászásával, majd visszaereszkedéssel juthattunk el a folytatáshoz.
A vízfelszín felett duzzadó jéggomba viszont akkora volt, mint egy Smart, úgyhogy egyszerűbbnek tűnt azon keresztül átszállítani a felszerelést a túloldalra.
"This no good" - rázta a fejét Lacok, de ezt betudtam annak, hogy a gumicsizmája nyilván kevésbé volt alkalmas a gömbölyű jégfelszín megmászásához, mint a mi hágóvasaink, amelyekkel úgy gyalogoltunk a jégen, mint légy az ablaküvegen.
"Látod, mennyivel gyorsabb így" - mondtam, amikor már egyet fordultam a csomagokkal, majd utána már nem mondtam semmit. A következő kanyar közepén az egész jéggomba finom reccsenéssel levált a sziklafalról, és elindult az őrjöngő folyó közepe felé. Ilyen pillanatokban az ember nem gondolkozik olyasmiken, hogy eszerint a jéggomba inkább egy taplóhoz volt hasonlatos, amely alul semmihez nem ízesült, csak merőlegesen tapadt a sziklához. A következő amire emlékszem, hogy a függőleges sziklafalon kapaszkodom, remek hágóvasam frontfogai körömnyi bemélyedésekben nyikorognak, a többiek meg ordítanak a partról, hogy kapaszkodj, meg ne ess le, mintha egyébként más céljaim lettek volna.
A kora gyerekkori reflexekkel visszakiabáltam, hogy remekül vagyok, nincs ok az aggodalomra, ahogy felmásztam, le is jövök, csak a szüleimnek ne szóljanak.
Pár perccel később már lapogatták a vállam, mutatták a kimászásról sebtiben forgatott filmet, én meg magyaráztam, hogyan ugorhattam át a jégről a falra, csak Lacok arcán látszott, hogy szerinte az európaiak furcsábbak, mint gondolta.
"Izgalmas túra, mi?" - próbáltam később oldani a hangulatot, de tovább rázta a fejét. "Ha lenne elég pénzem, soha nem jönnék a jégre." "És mit csinálnál helyette?" "Javítgatnám a házamat, és a hobbimnak élnék." "Mi a hobbid?" "Hogy a gyerekeimet taníttassam. És egyszer elutazzam Delhibe."
