Vajon nem volt elég másfél hét a téli Nyugat-Tibetben ahhoz, hogy átvegyem a helyi életritmust? Vagy a nyugati és keleti világkép ellentétével szembesülök éppen? Az elméleti kérdések akkor vetődtek fel bennem, amikor már megismertem a téli Ladak európai ésszel nehezen felfogható életritmusát, és túlélve a lassulással járó sokkot, elindultunk vissza a befagyott folyó jegén, a civilizációba. Túránk egy pontján azonban eltűnt a jég, meredek sziklafalak határolták csak a jégkását pörgető folyót. Vezetőnk, Szonam pedig közölte, sajnos nem lehet tovább menni.
A sziklafalak előtti kiszélesedésen vagy 30-40 ladaki várakozott már. Tüzek körül üldögéltek, teáztak, leveseket kanalaztak a csomagjaiknak dőlve. Békések voltak, mint a svájciak a Genfi tó partján, akik tudják, hogy még van hat és fél percük a kishajó érkezéséig.
„Hogy megyünk tovább?” – kérdeztem nyugodtan, amire Szonam a mindjárt-itt-a-kishajó hangsúllyal közölte, hogy meg kell várni, amíg lejjebb megy a víz. Akkor átjuthatunk. Valóban, a vízfelszín alatt kivehető volt a következő jégréteg, és azt is tudtam, a csadaron nem szokatlan, hogy időnként bele kell gázolni a vízbe. Az azonban nyilván nem mindegy, hogy térdig, vagy derékig merül az ember a jégtáblák közé, és az sem, hogy percekig, vagy egy fél óráig tart a lábak hibernációja. Logikus tehát, várni kell, amíg csökken a vízállás.
„Mikorra megy lejjebb a víz?” – ültem le a hátizsákomra, mint egy elégedett svájci, hogy aztán bekatizott olaszként ugorjak talpra. „Egy nap, vagy kettő, de lehet, hogy több.” – válaszolta vezetőnk, mintha csak azt mondta volna, hogy pontban 10:35-kor.
„És akkor mi a terv?!”
„Terv? Hát várunk, amíg lemegy a víz.”
„Ennyi?”
„Ennyi.”
Lacok közben ráérősen pakolta elő hátizsákká alakítható műtrágyás zsákjából a teafőzéshez szükséges felszereléseket. Egykedvűen lógatta lábát Andzsuk is, Szonam tízéves kisfia, aki nem kalandból vett részt az úton, hanem egyszerűen iskolába ment. Márciusban kezdődik a tanítás, és ha a papa amúgy is jön velünk a terület fővárosába, Lehbe, őt is elviszi, az a pár hét ide vagy oda már nem számít.
Néztem a nyugodt társaságot, és felrémlettek bennem a fent ismertetett kérdések. Én vagyok túlpörögve? Vagy túlságosan is nyugati szemlélettel közelítek a problémához? Igyekeztem átvenni a helyiek ritmusát. Egy óráig bámultam a vizet, láttam néhány érdekesebb alakú jégtáblát, de amúgy nem változott semmi. A vízszint maradt, ahol volt, és vele mi is.
Mi van, ha napokig nem csökken a vízállás? És ha emelkedik? Vagy ha közben melegedik az idő, és olvadni kezd a maradék jég? A ladakiak együtt érzőn bólogattak, hogy igen, az nagyon rossz lenne. Talán vissza is kellene fordulnunk, és Zanglában várni ki a helyzet rendeződését.
Láttam magam, amint a kis tibeti faluba zárva telnek a napok, hetek, jakhúst eszem, megszeretem a rettenetes ízű házi „sört”, végül elfogadom az egyik kedves tibeti lány közeledését, majd később, már zsíros ruhában ülve a poros udvaron várom a kis jövevény érkezését, feledve Európát, az éjszakai város fényeit, a rosé kacsamellet, sőt, talán a Facebookot is. Felpattantam.
„Talán ha felmásznánk az egyik kanyonban a hegyek közé, megkerülhetnénk a kritikus szakaszt”- vetettem fel, de a helyiek nem üdvözölték az ötletemet. Senki nem ismeri a hegyeket ott fenn, mondták a teáik mögül.
Ehhez képest Szonam egy órával később egy biztos tippel zökkentett ki a letargiámból. Úgy hallotta, a folyó túloldalán nyíló kuloárban mégis fel lehet kapaszkodni a platóra, majd onnan dicsőségesen aláereszkedhetünk a folyó alsóbb szakaszához.
Akkor kellett volna gyanút fognom, amikor az aranyásótáborra emlékeztető helyről egyedül mi vágtunk neki a jéggel teli hasadéknak. „Csak két óra lesz az út” – mondta vezetőnk, és valóban: két órával később ott álltunk a kanyonból kivezető sziklafal alatt. Kimásztunk a szűk vájatból, kézről kézre adva hátizsákjainkat, míg elénk nem tárult a fennsík. A kietlen plató meredeken emelkedett a távoli sziklavonulatokig, és nyoma sem volt a lefelé vezető útnak. De megtudtuk, hogy ez nem is baj. „A sziklafalig még el kell menni, és onnan már látszik az út.” – állították határozottan.
A sziklavonulat az órám szerint 3915 méteren volt, és tisztán látszott, hogy a végénél induló meredek és görgőkövekkel kibélelt hasadék biztos nem az, amit a helyiek gyakran használnak, ha éppen le akarnak rándulni a folyópartra. „Csak ezt kell megkerülni, és ott vagyunk” – mondták, és elindultak felfelé, a kerülés ugyanis újabb mászást jelentett. A nap időközben a hegygerinc mögé bukott, a szürkületben egyre kevésbé láttam lemaradó társaimat, Balázst és Tibort, meg Szonam elgyötört kisfiát, Andzsukot.
Fél órávaíl később értem be a két ladakit. Tétován álltak egy szakadékban végződő meredély szélén. Havazni kezdett, egyre sötétebb lett, de az arcukról ennek ellenére is le tudtam olvasni, hogy másra számítottak. Balázsék a távolból kiabálták, hogy ők már nem másznak tovább, elindulnak éjszakázó helyet keresni.
„De hisz tudunk itt aludni” – mutatott a hatvan fokos, omladékos hegyoldalra Szonam, én meg úgy néztem rá, mint Cohn-Bendit a médiatörvényt magyarázgató Orbán Viktorra. Talán a körülmények szorítása miatt történt, hiszen már 4000 méteren voltunk, havazott, és jelentős volt a hideg is, hogy Szonam váratlanul bevallotta: csak remélték, majd lesz valami út lefelé, még sosem jártak itt, és nem is ajánlotta ezt az utat nekik senki.
Egy órával később, néhány száz méterrel alacsonyabban, már a sátrunknál ülve úgy éreztem: a vacsora után semmire nincs nagyobb szükségem, mint egy szociológusokból, antropológusokból és pszichológusokból álló rohamcsapatra. Talán ők meg tudnák magyarázni az átélteket. Én ugyanis képtelen voltam kitalálni: Mit gondolt a két derék tibeti, amikor nekivágott a Himalája ismeretlen mélységeinek? Hogy csak belebotlunk majd egy remek, de addig ismeretlen átjáróba? Mindezt még azelőtt, hogy ránk sötétedett volna? Vagy azt tervezték, vándorlunk majd hetekig, és érkezünk, ahova érkezünk? Végül is annyi szép hely van a világon. Zavaromat fokozta, hogy velünk volt Szonam kisfia is. Ha a saját, vagy a mi biztonságunkkal nem is törődtek, miért tették kockára a behavazott sziklafalakon a fiú életét?
Nem volt magyarázat, csak a hó esett, és ha kigyalogoltunk a plató szélére, mélyen magunk alatt láttuk a folyónál békésen táborozó tibetiek apró tüzeit.
Epilógus: Reggel a havas sziklafalak ellenére sikerült visszaereszkednünk a folyóvölgybe. Nem sokkal később befutott egy francia csoport, és mint egy filmben, amit gyors happy enddel akarnak lezárni, éppen három combig érő gumicsizmával voltak felszerelve. Miután száraz lábbal átkeltek, a jeges vízben is sztoikus nyugalommal gázoló vezetőjükkel visszaküldték nekünk a civilizáció e remek találmányait. Azóta hiszünk a türelem, a józan ész és a gumicsizma hármasságában.
