A Himalája olyan tulajdonságokkal bír, mintha eredetileg a Micimackó című regénybe tervezték volna. Az utazó a hegységben járva egy idő után észreveszi: a csúcsok közé vezető út sokkal könnyebb, mint az, amelyik kifelé visz onnan. Pont mint Nyuszi lakása. Utunk Zangla faluig olyan könnyed séta volt a jégen, hogy nyilvánvaló volt: a hegység rémtörténeteit azok az utazók költötték, akik már nagyon unták a békés spacírozást.
A nehézségek a kifelé vezető úton kezdtek szaporodni. Először a folyó vize emelkedett meg annyira, hogy több napos várakozás, vagy a faluban töltendő tél rémképe jelent meg előttünk. Később következett a már részletezett, veszélyes, és még annál is feleslegesebb túra egy kietlen fennsíkra. Majd végül, amikor mégis átkeltünk a combig érő, jeges vízen, eleredt a hó.
Nézze meg az út legvégét nagy képekben >>>
A havazás nem csak a fotóinkat tette tönkre azzal, hogy a lélegzetállító sziklafalak, hegycsúcsok és szikrázó jég világa olyan lett, mintha egy rajzlapon sétálgattunk volna.
„A hó nem jó, mert elolvad alatta a jég” – foglalta össze a helyzetet Lacok, ami logikus volt, hiszen a hófelhők miatt az levegő kevésbé hűl le éjszaka. A két ladaki egyébként úgy beszélt a jég olvadásáról, mint akik adott esetben szívesen gázolnak szakaszokat a jégtáblák közt, vagy ülnek napokat valami folyóparti kiszélesedésen, amíg történik valami. A helyzet minket izgatott jobban, hiszen már azt tervezgettük, mikor érünk le Dél-Indiába, továbbá melyikünk szereti jobban a banán, és melyikünk pedig a mangó lasszit.
Amiért jöttünk, azt már megkaptuk: végiggyalogoltunk a Zanszkár folyón. Aludtunk egy éjszakát Kőrösi Csoma valamikori szobájában, megállapítva, hogy a magyar tudósnak a mínusz 25 fokos hőmérséklet ellenére sem lehettek kellemetlen éjszakái, már ha ő is fel volt szerelve pehellyel töltött hálózsákokkal, önfelfújódó matracokkal és magashegyi technikai ruházattal. Ellenkező esetben viszont fogalmunk sem volt, hogyan húzta ki az utazó 1823 és 1824 telét egy huzatos cellában.
Végezetül pedig szemügyre vettük az erődöt, amin a magyar építészek három éve dolgoznak, és meghökkentünk: az utolsó nyáron annyit javult a négyszintes épület állapota, mintha azon Demján Sándor cégei dolgoztak volna egy zsíros állami PPP keretében. A magyar önkéntesek helyreállították például az egyik leszakadt emeletet, mégpedig autentikus anyagok és technológiák segítségével.
További képek az erődről >>>
Túl voltunk tehát a kötelező gyakorlatokon, és két hét után szerettük volna levenni magunkról a pehelykabátokat. Ehhez képest tempónk lassult, és bizonytalanná vált, hogy kiérünk-e, mielőtt hosszabb szakaszokon tűnik el a jég a folyóról.
A bevett írói gyakorlat szerint hosszasan ecsetelhetném az erőltetett gyaloglás nehézségeit, és az örömöt, amikor esténként elértünk a már ismert éjszakázóhelyeket. De inkább megóvom a tisztelt olvasót az egészségre hosszú távon káros stressztől: a negyedik nap a folyó felett váratlanul megjelentek az útépítők nyomorúságos barakkjai, és mi határtalan örömmel szívtuk mélyre a dízelmotorok keserű füstjét.
A kaland itt azonban csak akkor ért volna véget, ha túránk helyszíne nem a Himalája, hanem Hódmezővásárhely.
Buddhisták és nem buddhisták fotói itt
Hiába volt birtokunkban repülőjegy, ez csak az egyik, könnyebben teljesíthető feltétele volt Leh város elhagyásának. A másikat, a megfelelő időjárást sajnos egyik üzletben sem árusították. A havazás nem csillapodott, a vidék fővárosa barátságos, karácsonyi képet öltött. A puha hótakaró ropogott a várost benépesítő kóbor kutyák és kóbor szamarak lába alatt. A járatokat pedig törölték. Napunkat egyéb lehetőség híján az egyik, 5-6 fokosra felfűtött étteremben töltöttük. A járatokat másnap is törölték, és napunkat az egyik, a processzorokkal 25 fokosra felfűtött netezőben töltöttük. Mielőtt azonban teljesen teleírtuk volna a Facebookot, elállt a hó, és a harmadik nap hajnalán elindultunk a repülőtérre.
Nem, a gép nem szállt fel reggel hétkor. Bemondták, hogy tízre végeznek a pálya takarításával. A gép nem szállt fel tízkor sem, ahogy 11-kor és 12-kor is csak újabb időpontokat recsegett vicces angolsággal a hangosbemondó. A váróterem délután háromra olyan állapotba került, mintha a vietnámi háború emlékezetes záróakkordját, a saigoni menekülést egy extravagáns rendező trópusi öltönyös amerikaiak helyett 200 hegymászóval akarta volna leforgatni.
Végül azonban mégsem kellett helikopterek leszállótalpába kapaszkodnunk kétségbeesetten. Nyolcórás várakozás után hirtelen kitereltek minket a betonra, és másfél óra múlva boldogan álltunk Delhiben. Szmog, zaj és káosz vett minket körül. Otthon voltunk.
Fin
Közben hazajöttünk, blogunk jelen fejezetének ezért most vége. Köszönjük az olvasóknak, hogy lelkesedtek és buzdítottak, ez sokat segített mindhármunknak. A történet ugyanakkor nem fejeződik be itt: jelenleg az úton forgatott filmet vágjuk, ami hamarosan megjelenik az Indexen. Sőt. A túra két résztvevője, Irimiás Balázs és Gulyás Tibor élőben is látható és megtapintható lesz az Utazás kiállításon, március 5-én. A Csoma-projektnek pedig nyáron kezdődik el az új fejezete: folytatódik az erőd felújítása. Akit érdekel a projekt sorsa, esetleg részt venne önkéntesként a munkában, vagy támogatónak jelentkezne, az kattintson a Csomas's Room oldalára.
