HTML

Fő támogató

quantis.jpg

Csoma szobája

Nyugat-Tibet majdnem 6000 kilométerre van Budapesttől, de mégis köze van Magyarországhoz. Itt, egy Zangla nevű faluban élt Kőrösi Csoma Sándor, amikor kalandos körülmények közt a tibeti-angol szótárán dolgozott. A Himalája mélyén álló egykori erőd majd 100 évig elfeledve állt, míg hat éve néhány fiatal magyar építész nekiállt, hogy felújítsa. Szerzőnk egy nyarat és egy kemény telet töltött már a vidéken. Idén azért megy ki, hogy kiderüljön, sikerül-e a magyar önkénteseknek befejezni a munkát, vagy győz a havazás, földcsuszamlás, és a helyiek kényelmes munkatempója.

IndaFotó képek

Friss topikok

Linkblog

17 év Tibetben

2008.09.26. 10:57 Földes András

A Kedves Olvasót nyilván a fene eszi, hogy végre megtudja, mi pontosan a mobilszobor társaságában átélt, embert próbáló kalandok, a fél világot átívelő utazás apropója. Miért vívott küzdelmet a szerző vámosokkal, a taxis maffiával és az elemekkel. Szóval mi is zajlik pontosan Kőrösi Csoma egykori lakhelyén, az indiai Tibetben magasodó erődben? Mit csinál ott egy csoport lelkes magyar (és egy darab francia) építész? Milyen állapotban van az erőd, és valóban összedőlés fenyegeti-e egy részét?

 

A Nyájas Olvasó azonban most sem fog választ kapni e kérdésekre, mert a fentieket nemsokára az Index hasábjain fejtjük ki, rengeteg képpel, háttér-információkkal, továbbá pletykákkal a zanglai királyról.

Blogunk utolsó posztjában az erőd tágabb környezetével, magával Ladakkal (angolul Ladakh) foglalkozunk, azzal a tartománnyal, amely évszázadokig élt a világtól elszigetelten, a Himalája láncai közt. És amely alig néhány év alatt odáig jutott, hogy jelen sorok írása közben a helyi kávézóban egyenesen a Wham együttes Last Christmas című számát játsszák végtelenítve, a croissant és malai kofta felett összegyűlő közönségnek.

 

Ezen a ponton hagyjuk el a hivatalosságot kölcsönző többes számot, hogy a téma kapcsán személyesebb vizekre evezzünk. Tizenhét éve, 1991-ben jártam ugyanis először a vidéken, és így tapintható, milyen léptékű változáson ment keresztül az indiai Tibet e rövid idő alatt. A változás nem csak önmagában érdekes, hanem azért is, mert az erőd felújítási projektje, és a high tech imamalom is hozzájárul a megdöbbentően gyorsan zajló folyamathoz.

A tradicionális kultúra látványos átalakulása ugyanis alig két-három évtizede kezdődött. Ladakh és egész Tibet évszázadokon keresztül változatlan módon működött, köszönhetően megközelíthetetlenségének, és Eldorádót távolról sem ígérő viszonyainak.

 

 

A nyolcvanas években erre tévedő utazó nem nagyon láthatott más szokásokat, viseletet, építkezési stílust, mint Kőrösi Csoma. A kémény nélküli, csak füstkivezető nyílással ellátott házakkal, amelyekre Csoma panaszkodott, mindenfelé találkoztam 1991-ben is. A helyiek vidéken a tradicionális ruhát, a kaftánszerű öltözéket hordták, és ugyanúgy sós jakvajas teán, és az abba áztatott árpaliszten, azaz campán éltek, mint a középkorban. A szűkös erőforrások, a kevés megművelhető föld, a ritka csapadék, a több hónapos otthon ülésre kényszerítő tél ugyanis konzerválták a viszonyokat. Látványos fejlődésre nem volt lehetőség, a tibetiek annyit termeltek, amennyit fel is éltek. A kiterjedt szerzetesi rendszer is a népesség még élhető szinten tartása miatt alakulhatott ki. A családok legalább egy fiúgyereket szerzetesnek adtak, ezzel növelve az egy négyzetméterre eső megvilágosodottak számát, csökkentve ugyanakkor az újabb gyermekeket nemző populációt.

 

Az érintetlen viszonyok miatti lelkesedésemet csak az csökkentette, hogy Lehen kívül nem lehetett élelmet (sem mást) vásárolni, mert a falusiaknak nem nagyon volt semmijük a campán kívül. A campára viszont szükségük volt, primer élelmezési célból. Így a környéken túrázva heteken át a hátizsákomban cipelt szűkös készletemen, levesporon és kekszen éltem, amit a maga bizarr módján egy-egy pohár sós, jakvajas tea fűszerezett.

A helyiek számára feltétlenül pozitív változást meglepő módon nem a turizmus, hanem a háború indította el. A kietlen vidék ugyanis India, Pakisztán és Kína közti határviták forrása. Pakisztán időnként megpróbálkozik a határ eltolásával, legutóbb, 1999-ban rövid időre el is foglalta a régió egyik fontos, bár rendkívül lehangoló városát, Kargilt.

 

India nem a civilizáció terjesztésének szándékával, hanem katonai okokból vágott bele a lehetetlen feladatba, hogy utakat építsen Ladakban. Először kelet-nyugati irányban összekötötték Srinagart Leh-vel, azaz Kasmírt Ladakkal. Később pedig észak-déli irányban Leh és Manali közt építettek ki utat.

A Himalája állandóan omló, mozgó, csuszamló hegyei közt ásott, robbantott, fúrt utakat látva az utazó megérti, miért számított a világ végének évszázadokig Tibet. Ezek az utak soha nem készülnek el teljesen. A kőomlások, vízmosások romboló hatása miatt elképesztő állapotok közt élő indiai munkások dolgoznak folyamatosan a különböző szakaszokon. Az utazás még a modern közlekedési eszközökkel is lassú és fáradtságos, viszont a 4-5 ezer méteres hágók közt zötyögve senkinek nem jut eszébe, hogy egyszerűen két pont közti táv leküzdéséről van szó. A legolcsóbb állami buszon utazva is úgy érezhetjük magunkat, mintha egy magashegyi szafarira fizettünk volna be.

 

A civilizáció azonban a szafarikörülmények közt is remekül utazik, így a két közlekedési folyosó, majd a repülőtér megnyitásával felgyorsultak az események Ladakban. A katonai nyomvonalakon kalandvágyó külföldiek érkeztek a régió felderítésére.

Utazóktól hallottam, hogy a hetvenes évek végén Leh egyetlen utcából, és néhány rizst, sót, cukrot, műanyageszközöket áruló boltból álló település volt. Mára a város szépen halad a katmanduizálódás útján: sorban állnak a pizzériák, a helyi ételeket nyugati módon tálaló helyek, a hegymászóboltok és szuveníresek. Lehbe tavaly 50 ezer turista látogatott el, és több mint felük már belföldi, a gazdagodó indiai középosztályból került ki.

Hogy érzékelhető legyen a szám, a csak a turistaszezonra érkező munkásokat is beleszámolva nagyjából ugyanennyi Leh lakossága nyáron.

 

A helyiek legtöbbje már levetette a tradicionális ruhákat, nem pörgetnek tömegek imamalmokat az utcán, és vályogházak helyett is inkább betonból építkeznek.

Az érzékeny turistát azonban csak addig zavarja a veszternizálódás, amíg saját gyomrán nem érzi a tradicionális kultúra bizonyos jellegzetességeit. A felújításra szoruló erőd közelében, Padum városában döbbentem rá 17 éve, hogy hiába küzdöttem át magam a Himalája láncain, egy hete tartó éhezésemnek még nincs vége. Instant levesen kívül Padumban sem lehetett nagyon élelmet kapni, így további tíz nap volt, mire kezemben tarthattam az első zöldséges momómat.

 

A napokban ugyanezen a helyen viszont sokáig tanakodtunk, hogy az Ibexbe, vagy a szemközti, helyiek által favorizált étterembe menjünk-e. Az igazi változást azonban házigazdánknál, a zanglai családnál láttuk, ahol minden nap került zöldség, krumpli és édes tea az asztalra, míg két évtizede nem hogy paradicsom, de cukor sem volt, hiszen a helyiek annyit termeltek, amennyit el is fogyasztottak, így pénzük sem volt, amiből ilyen luxuscikkeket, vagy akár gyógyszert vehettek volna.

Ma sorban épülnek az utak az eddig csak szamárra vagy gyalog járható ösvényeken. A Zangla falucskát Leh-vel összekötő, eddig 460 kilométeres, magas hágókon átívelő út helyett már épül a szűk folyóvölgyben vezetett, de csak 160 kilométeres rövidítés (jelenleg 50 kilométerig kész).

Persze zavaró, hogy a népszerűbb túraútvonalakon, egymástól egy napi járóföldre sátrak állnak, ahol a helyiek teát, kekszet, csokit és kólát árulnak. És ezzel együtt megjelentek a szeméthalmok is a távoli hegyekben. Eközben az őslakók azonban megengedhetik maguknak, hogy a gyereküket leh-i iskolába járassák, hogy tápláló ételeket egyenek, sőt, akár kórházba is utazzanak, ha szükséges.

 

Egy évtizedek óta hegyivezetőként dolgozó ladaki férfi azt mondta egy hosszú buszúton, hogy régebben az emberek fizikailag szenvedtek többet, ma pedig a szenvedés áttevődött belülre, a lelki dimenziókba. Mert a helyieknek van már ugyan nagy házuk, de nincs idejük együtt lenni a családjukkal, és van elég ételük, de nincs türelmük élvezni. Én azonban inkább a továbbra is erős buddhista értékrend megnyilvánulását hallottam ki a mondataiból. Vajon Ön a tradicionális ruhák viselését, vagy a megfelelő egészségügyi ellátást választaná, ha dönteni kellene a saját életéről?

Mielőtt azonban módosítaná repülőjegyét Floridára, gyorsan megjegyzem, hogy Ladak az elkövetkező években sem lesz széles utakkal, plázákkal és nyugdíjasokkal tömött turistaparadicsom. Egyrészt a szép új jövő még olyan távol van, hogy Zangla és környéke az év felében csak gyalogúton közelíthető meg, mégpedig a befagyott folyó jegén. A katonaság pedig helikopterszolgálatot működtet, szabálytalan időközönként, nagyjából havonta keresve fel a vidék főbb településeit, hogy élelmet dobjon le, vagy kórházba szállítsa a betegeket.

 

A civilizáció terjedésének úgy tűnik egyébként még jó ideig határt szab a tél. Az utak bármilyen minőségűek is, járhatatlanok lesznek a hó miatt, a helyiek egy része délre költözik, a többiek pedig visszahúzódnak a házaikba, ahol élénk szocializálással és bulizással töltik el a fagyos időszakot. A viszonyokra pedig jellemző, hogy az észak-déli közutat váratlan sebességgel elborító havazás miatt jelenleg 3-400 buszon, dzsipen és teherautón utazó külföldi és ladaki rekedt két magas hágó közé, néhányan egy lavina áldozatai lettek, a túlélők pedig várják, hogy az elemek lehetővé tegyék a menekülést.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://csoma.blog.hu/api/trackback/id/tr23682522

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

user_971 2008.09.26. 16:36:04

Jó lesz ez András, folytassátok így tovább!

finnegan · http://extraszuz.blog.hu 2008.10.08. 23:22:25

Elenken el az emlekezetemben a veresnyaku korpulens ausztral, aki a 4x4esbol kiugorva becsortetett Padumban az Ibex-szel szemben levo etterembe (elfelejtettem a nevet) es kerdezte, hogy hol a huto, melybol kirngathatja a hideg soret.

Tizenotev forma fiu nezett fel ra, s gyengeden visszakerdezett: hutoszekreny? majd egy elnezo mosoly: az itt nincsen.

Minden nap 8-tol fel 9ig volt aram.

Mindenesete Ibex jo hely. Keves olyan helyen ehet az ember, hogy mikozben 'ertekes' ugyfel vagy, buntudatot erzel, hogy eszel, mert tudod, hogy jo-jo, hogy fizetsz, de megis eloluk eszed el.

Ezek szerint ez a tura most veget is ert neked?
süti beállítások módosítása