Amikor az ember először lép egy himalájai folyó jegére, nem tud másra gondolni, mint hogy négy méter mély és jéghideg folyó rohan a talpai alatt. Különösen, hogy a jég koránt sem a korcsolyapályáról vagy a téli Balatonról ismert tömör és kemény dolog. Ropogott, kattogott és nyekergett minden lépésem alatt.
"Nem kell félni, ez csak a felső réteg, alatta kezdődik a vastag jég." "Ezek a csíkok mind egy hét hízást jelentenek" - mutattak az erezett felszínre. Hamar kiderült, hogy a két ács úgy ismeri ki magát a befagyott Zanszkáron, mint én a Körúton. Tudom, mikor lehet még átszaladni a piroson, és melyik megálló felé induljak el, ha a távolban már látszik a villamos.
A ladaiaknak egyébként valóban azt jelentette a folyó, mint nekem a Körút. Leszámítva, hogy nehezen elképzelhető, az Oktogon és környéke bárkinek is olyan felszabadító élményt okozzon, mint nekünk az, amikor a meredekfalú kanyonban kanyargó folyón gyalogoltunk, felettünk a téglavörös, okker és mélyzöld sziklafalakkal.
Ahogy pedig a türkizkék folyó rohant néhány méterre a lábainktól, nagyjából olyan érzés, mint sétálgatni egy kifejlett tigris közelében, amiről mondták, hogy nem kell félni, általában nem támad.
Néhány hasonlat a jégre
Ha az ember napi 8 órát gyalogol egy folyó jegén, egyetlen dologgal tudja szórakoztatni magát. A jeget figyeli. Zenét hallgatni sajnos nem lehet, mert figyelni kell a jég roppanásaira. Lehet persze nézelődni, mert a kanyon falai elképesztő sziklaformációkat produkálnak, az utat pedig időnként kőből rakott, és az imazászló-árudák sikeres üzletmenetéről árulkodó buddhista szentélyek szegélyezik, sőt, állítólag hóleopárdok is ólálkodnak a környéken.
A nézelődés azonban szükségszerűen azzal végződik, hogy a lábak kicsúsznak a látványtól eltelt utazó alól, és végül ennek is jégtanulmányozás lesz a vége.
Utunk első órájában kiderült, hogy a jégnek olyan formációi és változatai vannak, amilyenek létéről Közép-Európában fogalmunk sem lehet. Létezik a tömör típus, ami olyan, mintha Berlusconi muranói üvegből készült dohányzóasztala lenne, amelyet olyan vastagra öntöttek, hogy akár 6-8 tinikurva is balesetmentesen tudjon táncolni rajta egyszerre.
Máshol kilométereket borít a csilingelő jégkristály, ami viszont olyan, mintha a fenti asztalon titokban táncolt volna a testes takarítónő is. Az egyik kanyar után pedig az az érzésem támadt, hogy a tibeti istenek titkos hűtőszekrényébe csúsztam be. A felszínt a viszkireklámokban népszerű, élektől és hullámzó oldalaktól izgalmas formájú jégkockák borították. És bár a belül hajladozó fények és árnyékok andalító hatással voltak rám, mégis kényelmetlen érzéssel töltött el, hogy a jégkockák mérete alapján mindannyian elfértünk volna a pohárban, szánjainkkal együtt.
A legjobban a pannacotta tetejére emlékeztető tejfehér, finoman hullámos jégfelszín tetszett, a gyorsan haladni pedig azon a porózus, borsókás felszínű jégen lehetett, amit a mélyhűtő belsejéből ismerhetünk, amikor kánikula idején bedugjuk a fejünket kicsit szemlélődni.
Bőrpárnák az éjszakában
A jégnek egyébként van még egy, európai utazó számára láthatatlan tulajdonsága, amely jelzi, hogy nem biztonságos. Bár egyes részeken minden lépésünket visszhangos roppanások követték, bokáig szakadtunk a felszín alá, de tibeti vezetőink legyintettek, hogy nyugodtan menjünk csak tovább. Más helyeken viszont kristálytiszta buborékokat láttunk a tömör jégbe fagyva, mintha valami giccses levélnehezéken jártunk volna, mégis, már távolról integettek nekünk, hogy kerüljük el a zónát.
És nem azért, mert azon a szakaszon mindig rossz a jég. Valami, számunkra észrevehetetlen jelre gyanakodtunk. A folyó jege ugyanis állandóan változik. Éjszaka, amikor egy barlangban feküdtünk, magasan a folyó felett, hallottuk, ahogy a hatalmas tömegű jég mocorog, ropog, dübörög, mintha valaki keményre tömött bőrpárnákat dobálna a felszínre. De persze szó sem volt ilyesmiről.
