A magyar nyelv ápolása, a magyar kultúra terjesztése támogatandó dolog. Ugyanakkor nem vagyok meggyőződve róla, hogy nemzetközi terepen éppen az útlevél a legalkalmasabb eszköz e nemes célokhoz.

Ebben egyébként nem egyezik a véleményem a magyar hatóságokkal, akik a világtrendekkel szembeszegülve a sokadik generációs útlevelet hozzák ki, tüntetőleg csak magyarul jelezve a dokumentum célját és eredetét.

A Nyilvántartó Hivatal makacs, missziós hozzáállása különösen Észak-Indiában okoz rengeteg bosszúságot, ahol a pakisztáni és kínai tűzszüneti vonalak közelsége miatt az utazó 20 kilométerenként halad át egy ellenőrző ponton. És kénytelen minden alkalommal elmagyarázni a Dél-Bengálból származó félanalfabéta, ugyanakkor gépfegyverrel ellátott kiskatonának, hogy bár a füzetecske elejére nem az van írva, mint minden más ország esetében, az ő nyelvüktől függetlenül, hogy passport, hanem az, hogy útlevél, azért ez a füzetecske maga a passport. És annak ellenére, hogy a címlapra azt nyomtatták, Magyar Köztársaság, nyugodtan írja be a megfelelő helyre, hogy Hungary.

Csak később jöttem rá, hogy szó sincs idiotizmusról, a magyar hatóságokat egyszerűen a fanyar, kelet-európai, önmagunkon és a világ groteszkségén egyaránt nevető humor motiválta.

Egyik hajnalban lekászálódva a buszról már nem volt erőm magyarázni. Félálomban a katona elé löktem a dokumentumot, csinálj vele, amit akarsz, te felfegyverzett csinovnyik. A katona egy ideig forgatta a könyvet, tétován lapozgatott, majd körmölni kezdett. Amikor végzett, hirtelen elszállt az álmosságom, és felnevettem. A könyvben ez állt: Mr. Andras from Utlevel.

Innentől nem volt megállás. Fél Ladakhot bejártam Utlevelből érkezett utazóként, aki minden esetben elmagyarázta, hogy Utlevel egy kis sziget Alaszka mellett, esetleg az utolsó fehérek irányította ország Közép-Afrikában, sőt, az Egyesült Államok új tagállama, amit gazdag igazgyöngykészlete miatt vettek fel néhány éve. Köszönöm, Nyilvántartó Hivatal!