Tibet kínai felén, egy buddhista kolostorban jártam pár éve, ahol a hatóságok nem hogy akadályozták a külföldiek látogatását, hanem propagálták is a helyet. A vörös tetős pavilonokban élénk vallási élet folyt, pörögtek az imamalmok, a lámák dörmögő hangon szertartásokat tartottak, minden falon élénk színű freskók. Este, az egyik emeleti szobába tévedve azonban lámákat láttam kék munkászubbonyokban tévézni, amiről beugrott a történet, miszerint a hatóságok állámákkal működtetnek bizonyos kolostorokat, demonstrálandó az ország vallási toleranciáját.

Ez az eset jutott eszembe, amikor a ladaki fesztivál nyitóünnepségét, a nemzetiségek felvonulását néztem. Itt persze szó sem volt kényszerről vagy politikai befolyásról. A himalájai régió ünneplőbe öltözött nemzetiségei nyilván fizetésért vagy saját elhatározásból öltötték magukra azokat a ruháikat, amiket amúgy csak ünnepi alkalmakkor szoktak.

Egy előző posztban örvendeztem annak, hogy a turizmus jobb éttermeket és a helyiek magasabb életszínvonalát teremtette meg. És ez továbbra is elégedettséggel tölt el, mert az ilyen alulról jövő kezdeményezések, mint hogy az ember éttermet vagy túracéget nyit, a helyi és a globális kultúra egészséges keveredését eredményezik általában. Ahogy már írtam, végül is senkinek nincs joga a saját romantikus elképzelései miatt gyolcsruha-viselésre kényszeríteni bárkit is.

Ami émelyítő volt ebben a Leh város főutcáján végigvonuló parádéban, az a helyi kultúra giccsé olvasztása. Ez a parádé a nyolcvanas évek közepéig ugyanis nem létezett, amíg az állami turisztikai hivatal ki nem találta, hogy vonzóvá kell tenni a régiót szeptemberben is, amikor már kevés a turista, pedig az idő még kellemes.

Nem a népművészeti bemutatók ellen vagyok, mert ha ez az egyetlen módja, hogy az érdeklődő megismerkedjen a vidék kultúrájával, akkor húzzák a muzsikusok, vonuljanak az utcán a frissen mosott népviseletbe öltözött előadóművészek.

Ladakban azonban a bemutatott táncok, zenék és ruhák még a mindennapi kultúra részei. A fesztivál érdekességét is az adja, hogy nem kosztümöket, hanem a falusiak saját ünneplőjét látjuk, amit legtöbb esetben maga a tulajdonos visel.

Éppen ezért a turisztikai hivatalnak nem új hagyományokat kellene támogatnia, azt üzenve turistának és helyinek egyaránt, hogy az itteni szokások tartalmatlan látványosságok csupán. Hogy a lámák maszkos misztériumjátékai előadhatóak több napos meditáció, az esküvői táncok pedig házasulandók nélkül is. Hanem, hogy ezeken a saját helyükön és idejükben lehessen részt venni. Tehát ne a helyi kultúra menjen a turistához, hanem pont fordítva. Végül is ez a turizmus lényege. A másikat tévézésnek hívják.

A külföldiek és kamerák ezreit megmozgató esemény ráadásul a lakosság diszkriminációjával zajlott. A menet a sportpályára futott be, amelynek árnyékolt elkerített lelátójára csak turistákat engedtek be, a helyiek a kordonok körül tömörülve próbálták meglesni saját szokásaikat.

Nem romantikus nyavalygásról van itt szó. Gondoljuk csak el, mit szólnánk, ha felsőbb utasításra a mohácsi busójárást átraknák nyárra, mert igaz, hogy a téltemető ünnepnek akkor nincs semmi értelme, viszont több a turista. A magyarok pedig csak távolról nézhetnék a vigasságot.