Hogyan kell tárgyalni egy tibeti királlyal, hogy mégse hülyeségekre fordítsák a homályos állami pénzeket? Helyszíni tudósítás.

Az előző részek tartalmából: Újságírónk kilátogat az indiai Tibetbe, ahol magyar építészek újítják fel Kőrösi Csoma egykori lakhelyét, egy 700 éves palotát. A világtól elzárt faluban kiderül, hogy a király, igen, a király, a saját kezébe vette a dolgokat, és homályos úton szerzett állami pénzből teszi tönkre az addigi munkát: betonból épít több száz méteres lépcsősort oda, ahol addig csak tradicionális technikákkal építkeztek. Az építészek a királyhoz járulnak audienciára. 

Sajnos Zangla királyát nem úgy kell elképzelni, mintha a trónok harca egyik szereplője lenne. Nyima Norbu tekintélyét a fényesre suvickolt bőrcipője, kopottas öltönynadrágja, és gépi kötött pulóverére húzott hamisított Puma pufimellény jelezte. Stílusát sem a fenségesség határozta meg, hanem inkább az a nyájas és kenetteljes modor, ami évtizedes állami hivatalnokként alakul ki az emberben. A király nyugdíjas koráig indiai köztisztviselő volt valami nagyobb közigazgatási szervezetnél, ott tanulta meg, hogyan lehet állami pénzből finanszírozni saját beruházásainkat.

Az okosításhoz való érzékét egyébként már azelőtt megtapasztaltuk, hogy beléptünk volna a házába. A fia (a herceg) által kieszközölt találkozóra igyekezve megdöbbentő látványban volt részünk. A poros vályogházakból álló, folyóvízzel és árammal nem rendelkező falucska egyik utcája vörös járólapokkal volt kirakva. A fejlesztést úgy kell elképzelni, mintha egy borsodi zsákfalu egyik hátsó utcáját valaki mozgójárdával szerelné fel. Nagyjából az értelme is hasonló volt.

Később hallottuk, hogy a vörös járólapokat állami pénzből vásárolta a falu. Az egyetlen utcában feltűnő járólapok azonban nem torpantak meg a köztéren, hanem átfolytak a király kertjének kapuján, folytatódtak végig a kertben, fel a házhoz vezető lépcsőn. A nyilvánvaló korrupciós ügyben csak az jelentett elégtételt, hogy ennél rondább kövezetet akkor sem lehetett volna választani, ha azt büntetésként szabják ki az emberre.

Több liter tea a királynál

Hárman járultunk a király színe elé, Irimiás Balázs, az erődfelújítós projekt vezetője, Finta Sándor, aki remek építészként ismert, ha éppen nem a budapesti városházán volt főépítész, továbbá jelen sorok szerzője.

Az uralkodó házát csupán mérete különbözetett meg a szomszédaitól. Benn nyilvánvaló volt, hogy a hatalmas alapterülettel maguk sem tudnak mit kezdeni. Ugyanúgy csak két szobában volt élet, mint minden rendes tibeti házban: a konyhában és a tisztaszobában. Teljesen üres, döngölt padlós, és félhomályos termeken vágtunk át, míg elértünk a szobáig, ahol Nyima Norbu fogadott minket. Az idős úr feltápászkodott párnájáról, nyájasan megrázta a kezünket, és hellyel kínálta küldöttségünket. 

A királlyal való tárgyalás a körülményes keleti etikett szerint zajlott. Másfél óráig beszéltünk a kemény télről, a furcsa, esős időjárásról, arról, hogy lassan megépül a műút, amely összeköti Zanglát a civilizációval, továbbá arról a különleges teáról, amelyet Kasmírból hozott a herceg. A tea tényleg finom volt, fejenként másfél litert fogyasztottunk belőle, mire megérkeztünk témánkhoz.

Röviden annyit akartunk mondani, hogy az ész nélkül lerakott, legfeljebb egy telet kibíró betonlépcsővel ne rombolja már le hat év gondos munkáját. Ezt hosszas körmondatokban adtuk elő, míg végül meglepetésünkre betalált egy érvünk. Nem az esztétika, vagy a király ősi örökségének megőrzése érintette meg a királyt, hanem turizmus kérdése. Ha egyszer valóban elkészül az út, és nem csak a nagy kalandot vállaló utazók jutnak el ide, akkor fontos lesz, hogy a külföldiek által is autentikusnak tartott palota álljon itt, ne pedig egy összegányolt, ipari hangulatú izé. Azzal váltunk el, hogy a munka leáll addig, amíg ő a helyszínen nem tájékozódik a helyzetről. Úgy éreztük magunkat, mint akinek sikerül elérnie, hogy az állam mégse stadionokba fektesse a költségvetést.