HTML

Fő támogató

quantis.jpg

Csoma szobája

Nyugat-Tibet majdnem 6000 kilométerre van Budapesttől, de mégis köze van Magyarországhoz. Itt, egy Zangla nevű faluban élt Kőrösi Csoma Sándor, amikor kalandos körülmények közt a tibeti-angol szótárán dolgozott. A Himalája mélyén álló egykori erőd majd 100 évig elfeledve állt, míg hat éve néhány fiatal magyar építész nekiállt, hogy felújítsa. Szerzőnk egy nyarat és egy kemény telet töltött már a vidéken. Idén azért megy ki, hogy kiderüljön, sikerül-e a magyar önkénteseknek befejezni a munkát, vagy győz a havazás, földcsuszamlás, és a helyiek kényelmes munkatempója.

IndaFotó képek

Friss topikok

Linkblog

Óriás mobilszoborral a fél világon keresztül

2008.10.09. 02:09 Földes András

Csak egy órát kellett eltöltenem Kőrösi Csoma Sándor egykori tibeti szálláshelyén, a 3700 méter magasan fekvő erődben, hogy nyilvánvalóvá váljon: egy középkori tibeti erőd restaurálása nem szimplán építészeti feladat, hanem legalább annyi benne a politika, a magashegyi túrázás, a néprajz, a nyomozás és a segédmunka. Ezek mellett ott volt még az általam gerjesztett tényező, a műtárgyinstallálás is.

 

A célterületre, Észak-India hegyei közé ugyanis különleges megbízatás révén kerültem. Egy imamalomra emlékeztető kinetikus-elektronikus installációt kellett az alkotók, a Kitchen műhely megbízásából a helyszínre juttatnom. Hetekig tartó utam alatt úgy éreztem, egy hatvankilós, üvegbetonból, kerékpáralkatrészekből és LED-ekből álló szerkezettel átszelni a világot majdnem akkora vállalkozás, mint összeállítani a világ első tibeti-angol szótárját (Tudtad-e? Az első tibeti-angol szótárt Kőrösi Csoma Sándor állította össze, részben a témánkat képező zanglai erődben. Többet a híres utazóról itt >>>). A helyszínen azonban rájöttem, hogy tévedtem. Még a XV. századi tibeti erőd felújítása is az én feladatom előtt van a sorban.

A teljes cikket itt olvashatja el>>>

1 komment

17 év Tibetben

2008.09.26. 10:57 Földes András

A Kedves Olvasót nyilván a fene eszi, hogy végre megtudja, mi pontosan a mobilszobor társaságában átélt, embert próbáló kalandok, a fél világot átívelő utazás apropója. Miért vívott küzdelmet a szerző vámosokkal, a taxis maffiával és az elemekkel. Szóval mi is zajlik pontosan Kőrösi Csoma egykori lakhelyén, az indiai Tibetben magasodó erődben? Mit csinál ott egy csoport lelkes magyar (és egy darab francia) építész? Milyen állapotban van az erőd, és valóban összedőlés fenyegeti-e egy részét?

 

A Nyájas Olvasó azonban most sem fog választ kapni e kérdésekre, mert a fentieket nemsokára az Index hasábjain fejtjük ki, rengeteg képpel, háttér-információkkal, továbbá pletykákkal a zanglai királyról.

Blogunk utolsó posztjában az erőd tágabb környezetével, magával Ladakkal (angolul Ladakh) foglalkozunk, azzal a tartománnyal, amely évszázadokig élt a világtól elszigetelten, a Himalája láncai közt. És amely alig néhány év alatt odáig jutott, hogy jelen sorok írása közben a helyi kávézóban egyenesen a Wham együttes Last Christmas című számát játsszák végtelenítve, a croissant és malai kofta felett összegyűlő közönségnek.

 

Ezen a ponton hagyjuk el a hivatalosságot kölcsönző többes számot, hogy a téma kapcsán személyesebb vizekre evezzünk. Tizenhét éve, 1991-ben jártam ugyanis először a vidéken, és így tapintható, milyen léptékű változáson ment keresztül az indiai Tibet e rövid idő alatt. A változás nem csak önmagában érdekes, hanem azért is, mert az erőd felújítási projektje, és a high tech imamalom is hozzájárul a megdöbbentően gyorsan zajló folyamathoz.

A tradicionális kultúra látványos átalakulása ugyanis alig két-három évtizede kezdődött. Ladakh és egész Tibet évszázadokon keresztül változatlan módon működött, köszönhetően megközelíthetetlenségének, és Eldorádót távolról sem ígérő viszonyainak.

 

 

A nyolcvanas években erre tévedő utazó nem nagyon láthatott más szokásokat, viseletet, építkezési stílust, mint Kőrösi Csoma. A kémény nélküli, csak füstkivezető nyílással ellátott házakkal, amelyekre Csoma panaszkodott, mindenfelé találkoztam 1991-ben is. A helyiek vidéken a tradicionális ruhát, a kaftánszerű öltözéket hordták, és ugyanúgy sós jakvajas teán, és az abba áztatott árpaliszten, azaz campán éltek, mint a középkorban. A szűkös erőforrások, a kevés megművelhető föld, a ritka csapadék, a több hónapos otthon ülésre kényszerítő tél ugyanis konzerválták a viszonyokat. Látványos fejlődésre nem volt lehetőség, a tibetiek annyit termeltek, amennyit fel is éltek. A kiterjedt szerzetesi rendszer is a népesség még élhető szinten tartása miatt alakulhatott ki. A családok legalább egy fiúgyereket szerzetesnek adtak, ezzel növelve az egy négyzetméterre eső megvilágosodottak számát, csökkentve ugyanakkor az újabb gyermekeket nemző populációt.

 

Az érintetlen viszonyok miatti lelkesedésemet csak az csökkentette, hogy Lehen kívül nem lehetett élelmet (sem mást) vásárolni, mert a falusiaknak nem nagyon volt semmijük a campán kívül. A campára viszont szükségük volt, primer élelmezési célból. Így a környéken túrázva heteken át a hátizsákomban cipelt szűkös készletemen, levesporon és kekszen éltem, amit a maga bizarr módján egy-egy pohár sós, jakvajas tea fűszerezett.

A helyiek számára feltétlenül pozitív változást meglepő módon nem a turizmus, hanem a háború indította el. A kietlen vidék ugyanis India, Pakisztán és Kína közti határviták forrása. Pakisztán időnként megpróbálkozik a határ eltolásával, legutóbb, 1999-ban rövid időre el is foglalta a régió egyik fontos, bár rendkívül lehangoló városát, Kargilt.

 

India nem a civilizáció terjesztésének szándékával, hanem katonai okokból vágott bele a lehetetlen feladatba, hogy utakat építsen Ladakban. Először kelet-nyugati irányban összekötötték Srinagart Leh-vel, azaz Kasmírt Ladakkal. Később pedig észak-déli irányban Leh és Manali közt építettek ki utat.

A Himalája állandóan omló, mozgó, csuszamló hegyei közt ásott, robbantott, fúrt utakat látva az utazó megérti, miért számított a világ végének évszázadokig Tibet. Ezek az utak soha nem készülnek el teljesen. A kőomlások, vízmosások romboló hatása miatt elképesztő állapotok közt élő indiai munkások dolgoznak folyamatosan a különböző szakaszokon. Az utazás még a modern közlekedési eszközökkel is lassú és fáradtságos, viszont a 4-5 ezer méteres hágók közt zötyögve senkinek nem jut eszébe, hogy egyszerűen két pont közti táv leküzdéséről van szó. A legolcsóbb állami buszon utazva is úgy érezhetjük magunkat, mintha egy magashegyi szafarira fizettünk volna be.

 

A civilizáció azonban a szafarikörülmények közt is remekül utazik, így a két közlekedési folyosó, majd a repülőtér megnyitásával felgyorsultak az események Ladakban. A katonai nyomvonalakon kalandvágyó külföldiek érkeztek a régió felderítésére.

Utazóktól hallottam, hogy a hetvenes évek végén Leh egyetlen utcából, és néhány rizst, sót, cukrot, műanyageszközöket áruló boltból álló település volt. Mára a város szépen halad a katmanduizálódás útján: sorban állnak a pizzériák, a helyi ételeket nyugati módon tálaló helyek, a hegymászóboltok és szuveníresek. Lehbe tavaly 50 ezer turista látogatott el, és több mint felük már belföldi, a gazdagodó indiai középosztályból került ki.

Hogy érzékelhető legyen a szám, a csak a turistaszezonra érkező munkásokat is beleszámolva nagyjából ugyanennyi Leh lakossága nyáron.

 

A helyiek legtöbbje már levetette a tradicionális ruhákat, nem pörgetnek tömegek imamalmokat az utcán, és vályogházak helyett is inkább betonból építkeznek.

Az érzékeny turistát azonban csak addig zavarja a veszternizálódás, amíg saját gyomrán nem érzi a tradicionális kultúra bizonyos jellegzetességeit. A felújításra szoruló erőd közelében, Padum városában döbbentem rá 17 éve, hogy hiába küzdöttem át magam a Himalája láncain, egy hete tartó éhezésemnek még nincs vége. Instant levesen kívül Padumban sem lehetett nagyon élelmet kapni, így további tíz nap volt, mire kezemben tarthattam az első zöldséges momómat.

 

A napokban ugyanezen a helyen viszont sokáig tanakodtunk, hogy az Ibexbe, vagy a szemközti, helyiek által favorizált étterembe menjünk-e. Az igazi változást azonban házigazdánknál, a zanglai családnál láttuk, ahol minden nap került zöldség, krumpli és édes tea az asztalra, míg két évtizede nem hogy paradicsom, de cukor sem volt, hiszen a helyiek annyit termeltek, amennyit el is fogyasztottak, így pénzük sem volt, amiből ilyen luxuscikkeket, vagy akár gyógyszert vehettek volna.

Ma sorban épülnek az utak az eddig csak szamárra vagy gyalog járható ösvényeken. A Zangla falucskát Leh-vel összekötő, eddig 460 kilométeres, magas hágókon átívelő út helyett már épül a szűk folyóvölgyben vezetett, de csak 160 kilométeres rövidítés (jelenleg 50 kilométerig kész).

Persze zavaró, hogy a népszerűbb túraútvonalakon, egymástól egy napi járóföldre sátrak állnak, ahol a helyiek teát, kekszet, csokit és kólát árulnak. És ezzel együtt megjelentek a szeméthalmok is a távoli hegyekben. Eközben az őslakók azonban megengedhetik maguknak, hogy a gyereküket leh-i iskolába járassák, hogy tápláló ételeket egyenek, sőt, akár kórházba is utazzanak, ha szükséges.

 

Egy évtizedek óta hegyivezetőként dolgozó ladaki férfi azt mondta egy hosszú buszúton, hogy régebben az emberek fizikailag szenvedtek többet, ma pedig a szenvedés áttevődött belülre, a lelki dimenziókba. Mert a helyieknek van már ugyan nagy házuk, de nincs idejük együtt lenni a családjukkal, és van elég ételük, de nincs türelmük élvezni. Én azonban inkább a továbbra is erős buddhista értékrend megnyilvánulását hallottam ki a mondataiból. Vajon Ön a tradicionális ruhák viselését, vagy a megfelelő egészségügyi ellátást választaná, ha dönteni kellene a saját életéről?

Mielőtt azonban módosítaná repülőjegyét Floridára, gyorsan megjegyzem, hogy Ladak az elkövetkező években sem lesz széles utakkal, plázákkal és nyugdíjasokkal tömött turistaparadicsom. Egyrészt a szép új jövő még olyan távol van, hogy Zangla és környéke az év felében csak gyalogúton közelíthető meg, mégpedig a befagyott folyó jegén. A katonaság pedig helikopterszolgálatot működtet, szabálytalan időközönként, nagyjából havonta keresve fel a vidék főbb településeit, hogy élelmet dobjon le, vagy kórházba szállítsa a betegeket.

 

A civilizáció terjedésének úgy tűnik egyébként még jó ideig határt szab a tél. Az utak bármilyen minőségűek is, járhatatlanok lesznek a hó miatt, a helyiek egy része délre költözik, a többiek pedig visszahúzódnak a házaikba, ahol élénk szocializálással és bulizással töltik el a fagyos időszakot. A viszonyokra pedig jellemző, hogy az észak-déli közutat váratlan sebességgel elborító havazás miatt jelenleg 3-400 buszon, dzsipen és teherautón utazó külföldi és ladaki rekedt két magas hágó közé, néhányan egy lavina áldozatai lettek, a túlélők pedig várják, hogy az elemek lehetővé tegyék a menekülést.

4 komment

A magyar útlevél, mint nemzetközi vicc

2008.09.22. 07:55 Földes András

A magyar nyelv ápolása, a magyar kultúra terjesztése támogatandó dolog. Ugyanakkor nem vagyok meggyőződve róla, hogy nemzetközi terepen éppen az útlevél a legalkalmasabb eszköz e nemes célokhoz.

 

Ebben egyébként nem egyezik a véleményem a magyar hatóságokkal, akik a világtrendekkel szembeszegülve a sokadik generációs útlevelet hozzák ki, tüntetőleg csak magyarul jelezve a dokumentum célját és eredetét.

 

A Nyilvántartó Hivatal makacs, missziós hozzáállása különösen Észak-Indiában okoz rengeteg bosszúságot, ahol a pakisztáni és kínai tűzszüneti vonalak közelsége miatt az utazó 20 kilométerenként halad át egy ellenőrző ponton. És kénytelen minden alkalommal elmagyarázni a Dél-Bengálból származó félanalfabéta, ugyanakkor gépfegyverrel ellátott kiskatonának, hogy bár a füzetecske elejére nem az van írva, mint minden más ország esetében, az ő nyelvüktől függetlenül, hogy passport, hanem az, hogy útlevél, azért ez a füzetecske maga a passport. És annak ellenére, hogy a címlapra azt nyomtatták, Magyar Köztársaság, nyugodtan írja be a megfelelő helyre, hogy Hungary.

 

 

Csak később jöttem rá, hogy szó sincs idiotizmusról, a magyar hatóságokat egyszerűen a fanyar, kelet-európai, önmagunkon és a világ groteszkségén egyaránt nevető humor motiválta.

 

Egyik hajnalban lekászálódva a buszról már nem volt erőm magyarázni. Félálomban a katona elé löktem a dokumentumot, csinálj vele, amit akarsz, te felfegyverzett csinovnyik. A katona egy ideig forgatta a könyvet, tétován lapozgatott, majd körmölni kezdett. Amikor végzett, hirtelen elszállt az álmosságom, és felnevettem. A könyvben ez állt: Mr. Andras from Utlevel.

 

Innentől nem volt megállás. Fél Ladakhot bejártam Utlevelből érkezett utazóként, aki minden esetben elmagyarázta, hogy Utlevel egy kis sziget Alaszka mellett, esetleg az utolsó fehérek irányította ország Közép-Afrikában, sőt, az Egyesült Államok új tagállama, amit gazdag igazgyöngykészlete miatt vettek fel néhány éve. Köszönöm, Nyilvántartó Hivatal!
 

48 komment

Kőrösi Csomát elrabolja egy helikopter

2008.09.16. 06:55 Földes András

A szűk és sötét kőfalú helyiségben, a porban térdelve a Vasember című film jutott eszembe. Az a rész, amikor a bohém fegyvergyárost a gonosz talibánok bezárják egy sivatagi tömlöcbe, hogy ott, a középkori körülmények közt reprodukálja nekik a csodafegyvert. Bár nem voltak körülöttem szélsőséges iszlamisták, és nem készültem arra, hogy a Csoma-kereket titokban repülő szuperöltözékemmé alakítsam, azért a kihívás hasonlónak tűnt.

A feladat az volt, hogy a kinetikus szobor két, külön lábon álló elemét, a hengeres imamalmot, és a képet megjelenítő üvegbeton monitort egymástól 7-8 milliméterre állítsuk úgy, hogy a hengerpaláston lévő lukak éppen az üvegbeton fényfelvevő szálainak végénél legyenek. (Hogy miért volt ez fontos, és egyáltalán mi az a Csoma-kerék, arról itt olvashat >>>)

A precíz munkát akadályozta, hogy az állványok egy földpadlós helyiség több száz éve halmozódó porában álltak, a felső végüket pedig ugyanazon több száz év alatt megrogyott födém kókadt gerendáihoz kellett rögzítenünk.

Nem nógattak szakállas talibánok, mégis serényen dolgoztunk Balázzsal, mert látni akartuk végre, milyen képsor elevenedik meg az imamalom pörgetésével felizzó LED-ek hatására a monitoron.

A felső szárat fémbilincsekkel rögzítettük. Gödröt ástunk a talpak alatti porban, a lukat lapos kövekkel töltöttük fel, míg a lábak olyan stabilan álltak, amennyire a tíz méter vastag porrétegre helyezett lapos köveken csak állni lehet. A precíziós munkát a lapos kövek puzzle-ra emlékeztető pakolgatásával végeztük el. Hosszú idő elteltével, a körülmények ellenére is kész volt a mű. Pont, ahogy a Vasemberben is történt.

Balázs hátralépett, én megpörgettem a kereket, és láttam, ahogy társam arca, ahogy társam arca egyáltalán nem változik semmit.

„Milyen?” – kérdeztem, de Balázs válasz helyett a kerékhez lépett, én pedig megfigyelő pozícióba helyezkedtem. A henger megpördült, és kétségkívül látványos animáció jelent meg a monitoron. Azt azonban nem mondhattam, hogy a sztori olyan szimpla lett volna, mint a Vasemberé.

„Szerinted?” – kérdezte Balázs, amire megjegyeztem, hogy mintha oldalról bejönne valami. Hosszasan pörgettük a kereket, belerévedtünk az árnyjátékszerűen mozgó, finom formák hullámzásába, míg ki nem kristályosodott két elmélet.

Szerintem a történet arról szól, hogy balról bejön egy ember, leborul, mire hirtelen elrabolja egy helikopter. Balázs verziója kicsit Monty Pythonosabb. A leboruló embert egy égből érkező, hatalmas kéz lapítja össze váratlanul.

Éreztük, hogy a kinetikus szobrot valószínűleg nem dadaista hatásokra készítette Somlai Fischer Szabolcs, úgyhogy amilyen gyorsan csak lehetett, a főhadiszálláshoz fordultunk tanácsért. Három nappal később a közeli Padum város generátor hajtotta számítógépéről emailt írtunk, és nem sokkal később kezünkben volt a megoldás.

Bár a Kitchen célja nem az volt, hogy direkt filmet készítsen, hanem inkább hogy egy kreatív módon összerakott szerkezettel sokféle, kreatív módon értelmezhető árnyjátékot hozzon létre, az alkotónak is volt egy megoldása.

Kőrösi Csoma balról bejön, leborul, majd felette kinyílik egy kéz, amiben megjelenik egy tibeti írásjel, utalva a tudós által készített tibeti szótárra. A Vasembernek meg az a vége, hogy Tony Stark nagy verekedés után legyőzi a talibánok vasszörnyét.
 

5 komment

Hisztis lámák teszik tönkre a világ leglehetetlenebb kolostorát

2008.09.14. 06:04 Földes András

A Pugtal kolostorról nem sok jót tudhat meg az utazó Kőrösi Csomától, aki keserű szavakban emlékezik meg itteni tartózkodásáról. Ebben a kolostorban találkozhatott újra tanítómesterével, bizonyos Puncog lámával, aki azonban nem volt jó passzban, állítólag „hanyag volt” és nem is ragadt ott évekre, mint korábban tette Zanglában.

Az utazónak tudnia kell, hogy Csoma nem volt a földi élvezetek rabja, aki hasra esik olyasmiktől, mint a lélegzetállító kilátás, vagy az építészeti bravúrok. Ideje jó részét egy kis cellában töltötte jegyzetei fölé görnyedve. Így a Csoma-projekt résztvevői mégis izgatottan indultak el Zangla tartomány egyik legfontosabb kolostorába. Útközben azon gondolkozva, hogy miként ismernénk a neves tibetológust, ha ma élne. A világ legunalmasabb tudósa volna, akit a könyvtáron kívül legfeljebb a menzán lehetne látni, amint egyedül kanalazza a lebbencs levest? Vagy körülrajongott hegymászó lenne, esetleg base jumpos, aki mindenféle tudományos célok apropóján hódítana meg csúcsokat, vagy vetné le magát lehetetlen helyekről, miközben szótlan, Davidoff-reklám stílusától elolvadt nők figyelnék kalandjait?

A kérdésre végül nem született válasz, mert azt vettem észre, hogy hosszú órák óta kaptatunk a szűk hegyi folyó völgyében, és még a közelében sem vagyunk a kolostornak. Az izgalmas gondolatjátékot öt órával később pedig végleg kitörölte az a sokkal gyötrőbb probléma, hogy mikor érünk oda. A következő kérdés csak kilenc órával az indulás után, Pugtal megpillantásakor jelentkezett. Vajon egyenes arányosság van a kolostorok fontossága, és világtól való elzártságuk közt? És vajon hogyan foganhatott meg ennek az épületkomplexumnak az ötlete a lámák fejében?

Miközben nekivágtam az utolsó emelkedőnek a meredek sziklafalba épített kolostorig, a következő párbeszéd zajlott le a fejemben.

Két láma sétálgat.

Első láma: Hú, figyelj csak, milyen hegyek vannak már itt.
Második láma: Aha, na az a sziklafal tényleg elképesztő.
Első láma: Melyik, az az irtózatosan magas, aminek a tetején egy óriási barlang is van?
Második láma: Igen, na oda aztán nem lehet felmászni.
Első láma: Tuti, hogy nem.
Második láma: Akkor építsünk oda egy kolostort!
Első láma: Remek ötlet!

Vidáman távoznak a völgy irányába, ahol gyorsan népszerűvé teszik ötletüket, és a középkor kellős közepén, kezdetleges módszerekkel, kőből és vályogból épületek egész sorát húzzák fel 3900 méter magasságban, a sziklafal barlangjában.

Néhány évszázaddal később fáradtan lerogyok a kolostor – helyi nyelven gompa - egyik szobájában, ahol vidám lámák játszanak valami gombfocira emlékeztető játékot. Kinézek az ablakon és a fáradtság ellenére is talpra ugrom. A völgy felett függő kolostor ugyanis olyan lenyűgöző, hogy ellenállhatatlan kísértést érzek a felderítésére.

Pugtal leírásával meg sem próbálkozom egyébként, tekintse meg a képeket, ennél többet amúgy sem lehet mondani. Az egész egy furcsa, járatokkal szabdalt termeszvárszerű képződmény inkább, semmint emberi célra épült lakhely. A járatok kis szobákba vezetnek, amelyekben kedélyes, viccelődő lámák ülnek, miközben mögöttük, a szűk ablakokon át olyan kilátás nyílik a kopár völgyre, mintha egy repülőből néznénk ki.

Ilyen környezetben nyilván könnyebb a megvilágosodással foglalkozni, mint a Rákóczi úton, szűrtem le, a szobák és kis teraszok sorát járva. Sajnos egyetlen zugot sem találtam viszont, ahol lámák a titkos tanításoknak köszönhetően fejjel lefelé lógnak a levegőben (állítólag ezen gyakorlat miatt borotválják kopaszra a fejüket. A lefelé csüngő, hosszú hajzat ugyanis hülyén nézne ki), és nem láttam a misztikum egyéb jeleit sem. Ha csak nem tartom annak az óriási, kék nejlonponyvát, amelyet a középső, legnagyobb és legszebb terasz fölé feszítettek ki. A vidéki autószerelő műhely előteréhez illő tákolmány sem stílusban, sem színben, sem a megoldás bravúrosságát tekintve nem illeszkedett a gompához.

A kék ponyva alatti tér ráadásul a kolostor legfontosabb helyszíne volt. Itt tartották a kolostor jelentős számú lámatanoncának óráit, a szertartásokat, és itt zajlottak az étkezések, amely egyikén mi is részt vehettünk.

A lámák rendezett sorokban ültek le alacsony asztalkájuk elé, és mély, mormogó imával hívták be a novíciust, aki egy fémvödörből óriási adag tukpát, magyarul sárgaszínű sós tésztalevest mért ki a tányérokba.

 

 

Bár a szertartás is érdekes volt, figyelmemet egy idő után az kötötte le, hogy mit tegyek a tányéromba mert liternyi lé maradékával, amit még akkor is képtelen lettem volna elfogyasztani, ha az történetesen a világ legfinomabb tárkonyos őzragu levese, nem pedig egy kissé jellegtelen lötty.

A főlámák távozása után magamhoz sziszegtem az egyik srácot, és elmutogattam a problémámat. Mire ő vihogva a terasz egyik végére mutatott, hogy ők onnan szokták a konyha alatti tetőre önteni a maradékot. Tétovázásomat látva megragadta az edényemet, nagy lendülettel kilöttyintette a maradékot, majd vigyorogva elrohant. Mivel tudjuk, hogy Afrikában közben éheznek, megjegyezzük: a tésztacafatokra másodperceken belül érkeztek a völgy felett keringő havasi csókák, tehát szó sem volt pocsékolásról.

A lámák barátságos viselkedése csak egyszer váltott hűvösre, amikor Csoma emléktábláját akartuk megnézni. A projekt vezetője, Balázs derítette ki, hogy egy bizonyos láma Norbunál van a Csoma-szoba kulcsa. Láma Norbu barátságos volt, öreg, megnyerő, teknősbékaszerű arccal. Jámboran figyelte, ahogy megtekintjük és lefotózzuk a Baktay Ervin által 1928-ban faragott emléktáblát. Amikor azonban figyelmünk a szoba freskókkal gazdagon díszített falai felé fordult, és felemeltük fényképezőgépeinket, az ajtónál álló lámatanoncok kiabálni kezdtek. Hiába magyaráztuk, hogy tudatában vagyunk a több száz éves freskók érzékenységének, így – ahogy más kolostorokban is engedélyezett – itt is vaku nélkül fotózunk. A közhangulat végül átragadt a nyugodt kulcsőrzőre, aki kitoloncolt minket a szobából.

A kolostor felderítése során nyilvánvalóvá vált, hogy egyszerű hisztivel volt dolgunk, a vallási szertartások és ereklyék ugyanis nyilvánosak, és a lámákat egyáltalán nem izgatja az épületük megóvása. Sőt, aktívan tesznek ellene.

A kék ponyva után is sokkoló volt látni, hogy az egymás tetején sorakozó kis építmények legfölső szintjén, a barlangban újabb tömböt húznak fel. A kolostor bővítésével nem lett volna baj, hiszen nem műemlékről, hanem működő vallási központról van szó. A környezet és egyáltalán, a célszerűség iránt mutatott közöny azonban megdöbbentő volt. Az évszázadokon át bővítgetett, helyi anyagokból, azaz kőből, vályogtéglákból és némi fából épített komplexum tetejére vasbeton vázas épületet terveztek.

Kavics, betonvasak, cement állt felhalmozva a barlangban, ami nem csak teljességgel idegen volt a kontextustól, de értelmetlen is. Míg a tapasztalatok szerint is ellenálló anyagok ugyanis helyben vannak, a vasbeton épület elemeit messziről kell a helyszínre szállítani, öszvérháton. A bővítés ráadásul művezető vagy építész irányítása nélkül folyt, a munkások pedig érthetetlen okból a helyi hagyományokat nem ismerő nepáli vendégmunkások voltak.

A helyzet egyébként érthetővé tette a zanglai erőd közelmúltban végzett igénytelen kiegészítéseit, amelyek nem csak stílusidegenek voltak, de hozzájárultak az épület leromlásához is.

Vegyes érzésekkel távoztunk másnap reggel Pugtalból, egyrészt mert féltünk, a lenyűgöző építmény talán most látható utoljára tükörüveg-falak és színesre festett betonbarakkok nélkül. Másrészt pedig, mert ekkor már pontosan tudtuk, milyen kínosan hosszú és fárasztó gyaloglás áll előttünk. Már nem gondolkoztam Kőrösi Csomán, hanem a kontextus iránti érzéketlenségtől motiválva bekapcsoltam az iPodom, és a következőket hallgattam, amíg be nem estünk a kilencórányira fekvő Reru falucskába:

Lee Scratch Perry – Jamaican E.T.
Roots Manuva – Awfully Deep
Irie Maffia – Fel a kezekkel
Primal Scream – Beautiful future (de ez nem tetszett)
Chemical Brothers – The Singles
Le Tigre – This Island
Stereo Total – Do the Bambi
The Cat Empire – Two Shoes

 

 

29 komment · 1 trackback

Mission completed

2008.09.09. 06:56 Földes András

Amikor a négy magyarral körülálltuk a dzsipet, a klasszikus dramaturgia szerint le kellett volna peregnie a fejemben az elmúlt hetek megpróbáltatásainak és kalandjainak. A tikkasztó várakozásnak Delhi város szmogjában, az elkeseredett bolyongásnak a légiszállítás hangárjaiban, az elromlott repülõgép miatti bizonytalanságnak a reptéren, aztán ahogy elõször dobogtatta meg a szívem Leh város 3500 méteres magassága, és a német pékség croissant-ja. Majd a 20 órás dzsipezésre kellett volna gondolnom, keresztül a Himaláján, a Nun és Kun 7000 méteres csúcsai alatt. És persze a történelmi gyõzelemre a taxis maffia felett.



De ehelyett arra koncentráltam, hogy ne az utolsó pillanatban, a tetõcsomagtartóról leemelve törjön össze a szállítmány. A csapat, Irimiás Balázs, Nagy Olga, Barcza Gergo és a francia Samin Etienne segítségével a földre helyeztük a csomagot, az autó eltûnt, ott maradtunk a széles tibeti tájban, és ekkor hirtelen bevillant, hogy ezért a pillanatért utaztam ilyen messzire. Éreztem a nap melegét az arcomon, a száraz szél port kergetett a lábaim körül, és épp arra készültem, hogy tekintetemet a horizontra emeljem, amikor észrevettem, hogy valamivel közelebb honfitársaim vadul integetnek. Mint kiderült, innen még fel kell cipelni a ládát egy meredek, köves ösvényen a falu fölé magasodó erõdhöz.

 


Az erõdnél azonban már semmi sem szabott gátat az érzelmeknek. Eszembe jutott, hogy 1991-ben egyhetes gyaloglással jutottam el ide. A faluból senki nem tudta, hogy ki az Kõrösi Csoma, és csak sokadik próbálkozásra irányított az erõdhöz egy tibeti asszony. Az omladozó épületnél sem utalt arra semmi, hogy jó helyen járok. Egy félig befalazott kõajtón bemászva jutottam el a szobába, ahol egy földön heverõ kõtáblába vésett felirat tette végül biztossá: ebben az épületben húzott le nehéz másfél évet az elsõ tibeti-angol szótárat készítõ magyar utazó.

Most könnyebb volt a helyzetem, mert az egy hónapja itt dolgozó srácok rögtön bevezettek a legfelsõ emelet szobájába, amelynek ajtaján ott díszeleg Baktay Ervin 1928-ban vésett felirata: Csoma’s room.

A szobáról, az erõd történetérõl és a felújításról késõbb számolunk be. Most ugyanis alig várjuk, hogy kinyissuk a dobozt, és megtekintsük, hogy vajon egy halom fémhulladékkal vágtunk keresztül a fél világon, vagy mégis sikerült sértetlenül a helyszínre szállítani a Csoma emlékére készített mobilszobrot.

A kalapos király

A dobozban patinás rendben és épségben sorakoztak a mûanyagba és papírba ágyazott alkatrészek, és az összeszerelés során nyilvánvalóvá vált: a csomagolástechnika rengeteget fejlõdött Csoma óta.



A felállítás helyét a projekt ötletgazdája, Irimiás Balázs jelölte ki. A Csoma kerék a bejárati ajtó mögé, a lépcsõ melletti térbe került, ahol minden látogató számára elérhetõ, és a sötét miatt a LED-es animáció is jobban látszik. (Tudja meg, hogy mi az a Csoma kerék itt >>>)

Az összeszerelés alatt érkezett meg a zanglai király, aki évszázados trónfosztottsága ellenére is a falu köztiszteletben álló lakója. Ezért, és mert az erõd még mindig az õ tulajdona, Balázs hosszasan ismertette az imamalomra emlékeztetõ, de a technika fejlett vívmányait is tartalmazó szerkezetet, amire az angolul meglepõen jól beszélõ király élénken bólogatott. Azt végül is nem tudtuk eldönteni, hogy a korona helyett finom, húszas évekbeli kalapot viselõ király valóban értette-e a kerék mûködését, de mindenesetre biztosított minket, hogy a segít a szerkezet hivatalos, lámák általi felavatásában is.

A vidám pillanatok persze nem tartanak örökké. A high tech szobor és az 500 éves épület egymáshoz illesztése ugyanis keserves munka volt. A régi, elhagyott istállóra emlékeztetõ zugból ki kellett lapátolni az egérszar szagú port, hogy a két állványon nyugvó szerkezetnek szilárd alapot találjunk. Az állványok felsõ részét a botokból, fûbõl és agyagból készült födémhez kellett rögzíteni. Majd úgy kellett beállítani az installáció két elemét, a forgó malmot, és a benne villogó LED-ek fényét befogadó, üvegbetonból készült leolvasót, hogy azok teljesen párhuzamosak legyenek és egymástól legfeljebb egy centire álljanak.



A finomhangolást a késõ délután megérkezõ 150 kilométeres szél zavarta meg, ami egérszar szagú porral borított be mindent, míg bõrünk szürke, szánk íze pedig kesernyés nem lett. Behúztuk a hevenyészett deszkaajtót, és zseblámpák fényénél dolgoztunk egy ideig, de aztán beláttuk, nem véletlen, hogy a precíziós munkát jellemzõen steril laboratóriumokban végzik, nem pedig térdig porban állva, pislákoló fényben.

A finomhangolás eredményérõl még beszámolunk, de elõtte meglátogatjuk Kõrösi másik, egynapi járóföldre található kolostorát, a lélegzetállító Phugtalt.


 

4 komment

Lenyomjuk a muszlim taxismaffiát

2008.09.08. 06:37 Földes András

Az utazás már Körösi Csoma idejében sem a szélsõséges természeti viszonyok, hanem az annál is szélsõségesebb emberi tényezõk miatt volt bonyolult, és a helyzet azóta sem változott. A kontinenseken átívelõ Csoma-kerékszállítás utolsó szakaszának szervezésénél a kérdés nem az volt, hogy az 500 kilométeres, 2-3 napig tartó, nagyrészt terepen haladó út járható-e, hanem hogy miként cselezzük ki a törzsi viszonyokba rendezõdött taxi vállalatokat.

A régió fõvárosa, Leh, és Csoma egykori lakóhelye, Zangla közt ugyanis muszlim vidéken kell áthaladni, amelynek lakói az õsi reflexek szerint mindenképpen meg akarják vámolni az utazót. Mivel fegyveresekkel megerõsített vámposztok felállításához az indiai állam nem járult volna hozzá, a taxis cégek egyeztek meg, hogy felosztják a távot. Az út felénél található Kargil városától csak helyi vállalat szállíthatja tovább az utast. Az út vége felé, az utolsó 30 kilométeren szintén autót kell váltani, pedig az már buddhista vidék, igaz sok muszlim taxissal.



A kólaautomata méretû, törékeny eszközöket tartalmazó, de 60 kilós ládát nem akartam kétszer átpakolni, ami ráadásul két hosszadalmas alkudozással is járt volna, tovább nyújtva az amúgy is idegtépõen hosszú utat. Egy lehi túraszervezõ segítségével szereztem inkább egy terepjárót, amely nem taxiként, hanem turistaprogramok szállítójármûveként van bejegyezve, és így végigvihet engem és egyre nehezebbnek tûnõ terhemet az úton.

A dzsip nagy volt, kényelmes, és egy 21 éves tibeti vezette, aki remekül tartotta magát, nem nézett ki többnek tizenhatnál. Kezdeti aggodalmamat eloszlatta, hogy a srác remekül vezetett, így délre már Kargilban voltunk, igaz, hajnali fél ötkor indultunk.

Kargil legfõbb nevezetessége, hogy a világ legunalmasabb városai közé tartozik. A földszintes betonházak közt tomboló hõségben egyedül a centrumban van némi élet. A centrum amúgy egy buszparkolókat és szerelõmûhelyeket vegyítõ poros placc, ahol a teherautósok és buszosok javíttatják a gumijukat és cseréltetnek olajat, mielõtt õk is gyorsan elhagynák a vidéket.

Minket is csak az marasztalt, hogy a város határánál néhány férfi állta el az utat, mondván, hogy a taxi egyesület tagjai, maguk is taxisok, és innentõl csak az õ jármûvükkel folytathatjuk az utat. Baráti hangnemben megjegyeztem, hogy a megállapodás taxis cégek közt született, a mi autónk pedig egy túraszervezõ cég tulajdonában van, ami viszont senkivel nem írt alá semmit, így ebben az országban oda megy, ahová akar.

Intettem a sofõrnek, aki azonban nem volt birtokában az állampolgári öntudatnak, vagy jobban ismerte a helyi viszonyokat és vendettákat, mint én. Inkább kiszállt, és hosszas egyezkedésbe bonyolódott, amely során a taxisok azt javasolták, hogy menjünk vissza a városba, és beszéljük meg a problémánkat a vezetõjükkel. Én viszont ragaszkodtam ahhoz, hogy nem megyünk vissza, mert semmi dolgunk a taxisvezérrel, ha akar valamit, jöjjön ide, már ha itt ér minket, mielõtt tovább indulnánk.

Problémakezelési taktikáik alapján vélhetõ, hogy a taxisok valamilyen titkos nemzetközi továbbképzésen vesznek részt. A kargiliak ugyanis bólogattak, hogy rendben van, jön a fõnök, várjunk csak. Majd néhány perc múlva megérkezett néhány autó, tömve taxis haverokkal, akik körülvettek minket és az eddiginél is agilisabban gyõzködtek, hogy innentõl csak az õ autójukkal.

Az érvek, miszerint ez egy közút, amit az állam épített, és azt bárki használhatja, süket fülekre találtak. Engem csak erõfölényükkel próbáltak befolyásolni, a fiatal sofõrrel azonban addig ordítoztak, amíg kétségbeesésében felhívta fõnökét. A fõnök nekem is elmondta, hogy úgy néz ki, a helyzet menthetetlen, de azért beszél a rendõrséggel, várjuk meg, mit mond a közeg.

Hiába reméltük azonban a jog gyõzelmét. A helyszínre érkezõ, idõsödõ általános iskolai matektanárra emlékeztetõ rendõrt körülvették a fuvarozók: a zselés hajú, divatosan öltözködõ taxis hízelkedett, a bajuszos, farmeringes nagy hangon méltatlankodott, a nyüzüge, pulóveres pedig csak duruzsolta a magáét fojtott hangon. Végül a rendõr beült a kocsiba, és távozott, mi pedig ott maradtunk 20 elégedett maffiózóval.



Tudtam, hogy döntenem kell: kitartok a modern huszonegyedik tizenkilencedik századi elvek mellett, és lincselésig maradok. Vagy a pragmatikus leszek, és átpakolok a muszlimok kocsijába, búcsút intve szótlan sofõrömnek. Mit tenne ilyenkor Csoma, kérdeztem magamtól, és felrémlett, amikor a nagy utazó európai ruháját levetve kaftánban, Szkander Bég néven folytatta útját Teheránból, ahogy a helyzet veszélyessé vált a külföldi számára. Megértettem az üzenetet. Intettem az egyik muszlim sofõrnek, hogy adja kölcsön a kaftánját álljon közelebb a dzsipjével.



Félórája döcöghettünk a magas hegyek közt kanyargó úton, amikor csöngött a taxis mobilja. Belelépett a fékbe és lehúzódtunk az útról. Vonogatta a vállát, hogy õ sem érti, de a rendõrség telefonált, várnunk kell.

Aztán egy porfelhõ kíséretében, vadul pattogva az úton feltûnt a fiatal srác dzsippje. A vele érkezõ hivatalnok utasította a kargili sofõrt, hogy segítsen visszarakodni a ládát és a további 25 kiló felszerelésem, majd vele együtt távozott. Mi pedig a taxis maffia felett aratott történelmi gyõzelemtõl eltelve nekivágtunk a hegyvidéknek. Csak néhány óra múlva jutott eszembe, hogy a gyõzelmünk ellenére ugyanannyiszor pakoltam át a csomagokat, és ugyanannyit alkudoztam, mintha elõzetesen semmit sem intéztem volna.
 

6 komment

Tibeti busójárás nyáron?

2008.09.04. 06:30 Földes András

Tibet kínai felén, egy buddhista kolostorban jártam pár éve, ahol a hatóságok nem hogy akadályozták a külföldiek látogatását, hanem propagálták is a helyet. A vörös tetős pavilonokban élénk vallási élet folyt, pörögtek az imamalmok, a lámák dörmögő hangon szertartásokat tartottak, minden falon élénk színű freskók. Este, az egyik emeleti szobába tévedve azonban lámákat láttam kék munkászubbonyokban tévézni, amiről beugrott a történet, miszerint a hatóságok állámákkal működtetnek bizonyos kolostorokat, demonstrálandó az ország vallási toleranciáját.

Ez az eset jutott eszembe, amikor a ladaki fesztivál nyitóünnepségét, a nemzetiségek felvonulását néztem. Itt persze szó sem volt kényszerről vagy politikai befolyásról. A himalájai régió ünneplőbe öltözött nemzetiségei nyilván fizetésért vagy saját elhatározásból öltötték magukra azokat a ruháikat, amiket amúgy csak ünnepi alkalmakkor szoktak.

Egy előző posztban örvendeztem annak, hogy a turizmus jobb éttermeket és a helyiek magasabb életszínvonalát teremtette meg. És ez továbbra is elégedettséggel tölt el, mert az ilyen alulról jövő kezdeményezések, mint hogy az ember éttermet vagy túracéget nyit, a helyi és a globális kultúra egészséges keveredését eredményezik általában. Ahogy már írtam, végül is senkinek nincs joga a saját romantikus elképzelései miatt gyolcsruha-viselésre kényszeríteni bárkit is.

Ami émelyítő volt ebben a Leh város főutcáján végigvonuló parádéban, az a helyi kultúra giccsé olvasztása. Ez a parádé a nyolcvanas évek közepéig ugyanis nem létezett, amíg az állami turisztikai hivatal ki nem találta, hogy vonzóvá kell tenni a régiót szeptemberben is, amikor már kevés a turista, pedig az idő még kellemes.

Nem a népművészeti bemutatók ellen vagyok, mert ha ez az egyetlen módja, hogy az érdeklődő megismerkedjen a vidék kultúrájával, akkor húzzák a muzsikusok, vonuljanak az utcán a frissen mosott népviseletbe öltözött előadóművészek.

Ladakban azonban a bemutatott táncok, zenék és ruhák még a mindennapi kultúra részei. A fesztivál érdekességét is az adja, hogy nem kosztümöket, hanem a falusiak saját ünneplőjét látjuk, amit legtöbb esetben maga a tulajdonos visel.

Éppen ezért a turisztikai hivatalnak nem új hagyományokat kellene támogatnia, azt üzenve turistának és helyinek egyaránt, hogy az itteni szokások tartalmatlan látványosságok csupán. Hogy a lámák maszkos misztériumjátékai előadhatóak több napos meditáció, az esküvői táncok pedig házasulandók nélkül is. Hanem, hogy ezeken a saját helyükön és idejükben lehessen részt venni. Tehát ne a helyi kultúra menjen a turistához, hanem pont fordítva. Végül is ez a turizmus lényege. A másikat tévézésnek hívják.

A külföldiek és kamerák ezreit megmozgató esemény ráadásul a lakosság diszkriminációjával zajlott. A menet a sportpályára futott be, amelynek árnyékolt elkerített lelátójára csak turistákat engedtek be, a helyiek a kordonok körül tömörülve próbálták meglesni saját szokásaikat.

Nem romantikus nyavalygásról van itt szó. Gondoljuk csak el, mit szólnánk, ha felsőbb utasításra a mohácsi busójárást átraknák nyárra, mert igaz, hogy a téltemető ünnepnek akkor nincs semmi értelme, viszont több a turista. A magyarok pedig csak távolról nézhetnék a vigasságot.


 

 

2 komment

A hamisított hegymászó-felszerelések fővárosa

2008.09.03. 08:10 Földes András

A Himaláját az ember Havas hegyek láncolataként képzeli, de ez a kép csak a hegység első láncolataira és a 6000 méter feletti csúcsokra igaz. A csapadék ugyanis a hegység déli vonulatain lehullik, így a belső területek már sivatagiasan szárazak. A kopár hegyláncok ránézésre pedig a Holdat juttatják azok eszébe, akik ott is megfordultak.

A még egészen keskeny Indus folyó partján fekvő Leh a szó legszorosabb értelmében oázis, csak éppen nem homokdűnék, hanem 4-6 ezer méteres hegyek közt fekszik. A 3500 méteren fekvő, zöld városka klímája pedig, a gyérebb levegő ellenére is csodás. Visszatekintve Delhi olyan volt, mintha a budai alagútban kellett volna eltöltenem egy hetet úgy, hogy állandó a csúcsforgalom, és a járdán valamiért folyamatos kirakodóvásárt is rendeztek.

Leh röviden egy outdoorfelszerelés-nagykereskedő álmaként írható le. Az utcákon mindenki hegymászó- és túrafelszerelésben járkál, még a 30 alatti helyiek is a távozó expedíciók és trekkingcsoportok által eladott, menő márkákat viselik. (A többiek vagy nyugati hippik, vagy a tradicionális kaftánt viselik.) Minden második bolt bakancsot, polárpulóvert, lélegző anyagból varrt dzsekit és jégcsákányt árul. Senki nem hamisít Nike-ot vagy Tommy Hilfigert, hanem még az utolsó kínai mackónadrágra is a North Face vagy Patagónia márkát hímezték.

Ha már a boltoknál tartunk, minden első bolt pedig tibeti régiségben utazik, ahogy az első látogatásomkor, 17 éve is volt. Amiből úgy következtetek, ha ezek valóban régiségek, Tibet az elmúlt néhány évszázadban semmi mással nem foglalkozott, mint szuvenírgyártással.

Leh nem csak a turisták számában mutatott nagy előrelépést 17 év alatt, hanem a gasztronómia területén is. Pizzériák, csokis croissant-t és fahéjas tekercset áruló pékségek, falafelesek váltakoznak remek tibeti, indiai és kínai éttermekkel. Ez persze zavarja azokat a kerthelyiségekben dohogó, autentikus kultúrára vadászó nyugatiakat, akik maguknak megengedik a civilizációs jótéteményeket, mástól viszont elvárják, hogy télen is gyolcsruhában járjanak. De jótétemény a trekkingre vagy hegymászásra indulóknak, akik tartalékaikat jó koszttal tölthetik fel. És persze előnyös a helyieknek, akik ebből profitálnak. (A helyi kultúra kiárusításáról szerdán olvashatnak.)

Azonban még a sajtos, spenótos tibeti momo sem volt képes elűzni a Delhiben feladott csomag miatti szorongásom, így amikor a repülőtársaság alkalmazottja közölte, a szállítmány megérkezett, azonnal a helyszínre siettem. Már nem lepődtem meg. A helyszín egy tűzifa-kereskedés és egy bútorlerakat mellett volt, és ránézésre kiürítésre váró raktárnak tűnt. A ládámon azonban ott aludt a raktáros, aki egyáltalán nem bánta, hogy felkeltettem. Egyetlen papírt kellett aláírnom, és enyém volt a Csoma kerék. Innen már csak a végcélba, Zanglába kell eljuttatnom a ládát, a Himalája csak dzsippel járható útjain.

 

 

2 komment

Óriás pénzek a szemétdombon

2008.09.02. 10:14 Földes András

Eddig nem értettem a naivitását azoknak a turistáknak, akiket egy ferihegyi taxis utazás után még a magyar vendéglátósok is képesek átverni, 100 ezer forintért adva egy korsó sört. A szemétdombra érve azonban nyilvánvalóvá vált, hogy valóban létezik ilyen szintű naivitás, és annak én is birtokában vagyok.

Amikor a delhi vámtól elindultam a jó nevű szállítmányozási vállalkozótól kapott címre, hogy a Himalája fővárosába küldjem a ládámat, azt hittem, már nem érhet meglepetés. Félreértésre gyanakodtam tehát, amikor a teherautó hirtelen lekanyarodott a reptéri útról az építkezési törmelékek halmai és szemétkupacok közt vezető csapásra. A sofőr azonban határozott volt, és amúgy is elhallgattatott a látvány. A rothadó szemétdombok ugyanis nem tűntek el, viszont árnyékukban földszintes kőházak jelentek és különböző méretű furgonok meg.

Az egyik viskón pedig a papírfecnimen is szereplő cég neve volt olvasható: First Movers. Éppen szólni akartam a sofőrnek, hogy forduljon vissza, mikor felrémlett, ahogy a Delhi egyik terén lüktető tömegben embereket kérdezgetek, hogy szerintük hogyan tudnék a Ladak tartományban fekvő Leh városába küldeni egy 60 kilós mobilszobrot. Úgyhogy inkább beléptem a viskóba.

A cég vezetője, és egyetlen alkalmazottja természetesen rendkívül barátságos volt, leültetett, és biztosított róla, hogy a legjobb helyen járok. Behívott az utcáról egy öregembert, akivel kólát hozatott, majd egy fiatal sráccal elküldte a papírjaimat fénymásolni, megkérdezte, hogy szeretem-e Indiát, aztán szótlanul, hümmögve ültünk a két négyzetméteres irodában. Később, alig egyórás papírmunka végén átadtam neki egy indiai negyedéves munkabérét, és kétségek közt vergődve elhagytam a szemétdombot, hogy én is az indiai Tibet fővárosába, Lehbe utazzak.

 

1 komment

King Kong magasodik India fővárosa fölé

2008.09.02. 06:00 Földes András

Az indiaiak csodás tulajdonsága, hogy képesek a dolgokat a maguk konkrétságában kezelni. Így például elfogadhatónak tartják elvarázsolt kastéllyá alakítani a templomaikat, végül is aki mesét akar, miért ne kaphatná meg a maga teljességében?

Erre persze csak akkor döbbentem rá, amikor Kőrösi Csoma felfedező szellemének jegyében közelebb merészkedtem a magasvasút fölé tornyosuló, nagyjából 20 méter magas majomhoz, hogy tüzetesebb vizsgálat után kiderüljön, hogy valójában egy templom.

A templom főhajója, nevezzük így, a két lábon álló, narancssárga, koronás majomistenség volt, akit a hinduk Hanumánként emlegetnek. A majom kezeit úgy tartotta, mintha látcsövet szorítana a melléhez, hogy aztán bármikor a szeméhez emelhesse azt. Hogy mit akar megfigyelni a Delhi fölé magasodó King Kong, azt a szürrealitás ezen fokán felesleges firtatni, úgyhogy adjuk át magunkat az élménynek, ahogy a szerző is tette.

A majom lábaival két levágott fejen tapodott, amelyek nyitott szája egyúttal bejáratként is szolgált. Vidám családok sodródtak be a vad álkapcsok közé, pont olyan módon, mint akik nem templomba, hanem vidámparkba érkeztek. És a templom mindent meg is tett, hogy ne csalódjanak.

A Hanumán-templom belülről kis járatok és termek labirintusa volt. Az alacsony, fülledt, füstölőillatú járatokban visongva, nevetve botorkáltak a hívők, hogy a termekbe érve kiegyenesedjenek, és átszellemült imába kezdjenek a levágott fejeket lengető szentek előtt.

A vidám közönségtől sikerült megtudnom, hogy az esti nyüzsgés Krisna születésnapja miatt van, de arra már nem kaptam választ, hogy ezt miért nem egy Visnu-templomban ünneplik, akinek reinkarnációja Krisna, miközben Hanumán köztudottan Síva haverja.

De ez talán nem is baj, mert így is remekül szórakoztam, amihez nyilván hozzájárult, hogy egy olyan majomba jutottam, ami valójában templom, és nem pedig egy templomba, amiről később kiderül, hogy majom. 

(További képekhez kattintson!)
 

4 komment

Van pokol

2008.09.01. 08:00 Földes András

A pokol nem egy sötét bugyor, ahol rotyogó levekben főzik az embert, hanem sokkal inkább szürke olajlábazattal festett, koszos kis irodák sorára emlékeztet. A homályos irodákban barátságos indiaiak ülnek, és lepecsételik a bűnös lélek papírját, majd kedélyesen egy másik folyosó irodájába küldik, ahol lepecsételik a papírját, teával kínálják, azután egy másik irodába küldik, ahol lepecsételik a papírját, és így tovább, az idők végezetéig.

Mindez egy szürke olajlábazatú, poros kis irodában jutott eszembe, ahol arra vártam, hogy egy szívélyes indiai lepecsételje a papíromat, és végre megkapjam indiai utazásom célját, a Csoma kereket rejtő dobozt.

Ekkor egyébként már két órája vándoroltam az indiai légikargó labirintusában, és ahogy a dolgok álltak, további három nap bolyongásra számíthattam. Még csak azt sem mondhatom, hogy a helyzetem egyre reménytelenebb lett. A feladat ugyanis már akkor teljesen reménytelen volt, amikor beléptem a koszos hangárokból álló komplexumba.

15 komment

süti beállítások módosítása