„Rengeteg az indiai turista. És egyre többen jönnek. Addig volt jó, amíg csak nyugatiak jártak ide. Az indiaiak nem törődnek a kultúrával, hangoskodnak, szemetelnek, és annyira edzetlenek, hogy a legkönnyebb túrára sem lehet elvinni őket. De az is igaz, hogy senki nem költ annyi pénzt, mint az indiaiak.”
Meglepő módon mindez nem egy posztgyarmati előjogait féltő nyugati turista monológja volt. Egy helyi utazási iroda indiai vezetője fakadt ki, amikor Ladak fejlődéséről kérdeztem. India himalájai vidékén ugyanis olyan meglepő vátozásokat tapasztaltam, hogy már a változásokról írt 2008-as beszámolóm is történelemmé vált.
Fotó: Földes András
A nyolcvanas években erre tévedő utazó nem nagyon láthatott más szokásokat, viseletet, építkezési stílust, mint Kőrösi Csoma. A helyiek vidéken a tradicionális ruhát, a kaftánszerű öltözéket hordták, és ugyanúgy sós jakvajas teán, és az abba áztatott árpaliszten, azaz campán éltek, mint a középkorban. A szűkös erőforrások, a kevés megművelhető föld, a ritka csapadék, a több hónapos otthon ülésre kényszerítő tél ugyanis konzerválták a viszonyokat.
A helyiek számára pozitív változást meglepő módon nem a turizmus, hanem a háború indította el. A kietlen vidék ugyanis India, Pakisztán és Kína közti határviták forrása. India nem a civilizáció terjesztésének szándékával, hanem katonai okokból vágott bele a lehetetlen feladatba, hogy utakat építsen Ladakban.
A hetvenes évek végén Leh egyetlen utcából, és néhány rizst, sót, cukrot, műanyageszközöket áruló boltból álló település volt. Mára a város szépen halad a katmanduizálódás útján: sorban állnak a pizzériák, a helyi ételeket nyugati módon tálaló helyek, a hegymászóboltok és szuveníresek.
Persze zavaró, hogy a népszerűbb túraútvonalakon, egymástól egy napi járóföldre sátrak állnak, ahol a helyiek teát, kekszet, és kólát árulnak. Ezekkel együtt megjelentek a szeméthalmok is a hegyekben. Eközben az őslakók azonban megengedhetik maguknak, hogy a gyereküket leh-i iskolába járassák, hogy tápláló ételeket egyenek, sőt, akár kórházba is utazzanak, ha szükséges. Ladak az elkövetkező években sem lesz széles utakkal, plázákkal és nyugdíjasokkal tömött turistaparadicsom.
Tévedtem. Plázák ugyan nincsenek, de a vidéket azóta elözönlötték azok a turisták, akik már alapjaiban változtatják meg a kultúrát:
- a nyugdíjas nyugatiak
- az oroszok
- az osztálykiránduló francia és angol diákcsoportok
- az indiai utazók.
Ha így folytatódnak a változások, akkor nagyjából 5 évünk van még arra, hogy Nyugat-Tibet eredeti kultúráját megtapasztalhassuk. Én szóltam. A területről azután sem söprik le a hegyeket, és nem költöznek el az őslakók, de a tradicionális viszonyokat már csak könyvekből és fotókról lehet megismerni.
A poszt nem a nyugdíjasok, vidám diákok, és nem is az indiaiak ellen íródik. Mindenkinek ugyanannyi joga van új és érdekes vidékekre utazni. De annyira azért ne legyünk PC-k, hogy ne vegyük észre: ezek az utazók alapjaiban változtatják meg a viszonylag érintetlen kultúrákat.
Hippik és trekkerek
Ahogy a hetvenes évekig Indiában, úgy a kétezres évekig a Himalájába is kétféle utazó járt leginkább: a hippik és a trekkerek. A hippik azok, akik gyolcsruhában, és saruban próbálnak úgy tenni, mintha nem nyugati, középosztálybeli családokba születtek volna, hanem egy spirituális kalandfilm főszereplői lennének. A trekkerek pedig David Attenborugh vagy Marco Polo édestestvéreiként járnak be dzsungeleket, hegyeket, sivatagokat.
Fotó: Földes András
Nem célom magasztalni a hippik, vagy a trekkerek hozzáállását. Kevés idegesítőbb van, mint egy magát indiai vándorszerzetesnek gondoló, de időnként a bankautomatáknál jelentős keményvalutát leszívó hippi. És ugyanígy léteznek azok a túrázók, akik tökéletesen alakítják a néhány száz évvel korábbi gyarmatosító szerepét. Mégis, a tapasztalat azt mutatja, hogy a helyi kultúra nem alattuk változik meg gyökeresen, hanem amikor tömegével érkeznek meg a nyugdíjasok, oroszok, indiaiak vagy osztálykirándulók.
A különbség alapvető: míg a hippik és a trekkerek azért jönnek egzotikus vidékekre, hogy beolvadjanak, (a hippik azzal, hogy autentikusnak gondolt gyolcsokat öltenek magukra, a trekkerek pedig, hogy elvesznek a hegyek közt), addig a legközelebb Bangkokban, de még inkább Mallorcán, Krétán vagy Rómában előforduló turistáknak igényeik vannak. Pihenni, bulizni, vagy kulturálódni akarnak, a szó turisztikai értelmében.
Mindezzel két dolog jár együtt.
- Magasabb elvárások. Szállás a megfelelő komforttal, rendes vendéglátás, művelődési lehetőségek, úgyis mint múzeumok, kiállítások. És persze a szuvenírboltok, ahol olyan cuccokat árulnak, amelyek vannak annyira tipikusak, hogy otthon is mindenki tudni fogja, honnan származnak. A kultúra ezeknél az embereknél már nem közeg, amibe be akarnak olvadni, vagy amit fel akarnak fedezni. Sokkal inkább díszlet, háromdimenziós óriásposzter, amit be lehet rakni bármilyen tetszőleges hotel, bevásárlóutca, és étterem mögé.
- Nagyobb költés. Az igényekért ezek a csoportok hajlandóak többet fizetni, mint egy helyi. Nem azt nézik, annyit fizetnek-e a szobáért, mint egy tibeti, hanem hogy van-e meleg víz, és tiszta-e a törülköző.
A nyugdíjasok, oroszok és indiaiak érkezésével tehát szükségszerűen átalakul a helyi kultúra. A tehetősebb turisták hirtelen annyi pénzt tömnek a szegény, még a jakszart is értéknek tekintő tibeti gazdaságba, hogy egyből elértéktelenednek a hagyományos tevékenységek.
Minek adjon el a gazda nehezen megtermelt árpát néhány száz rúpiáért, ha egyetlen szobájának kiadásával többet kereshet? Az ingatlanárak felszöknek, a gyerekek már hoteltulajdonosok akarnak lenni, nem jakpásztorok.
Sőt: mivel a turisták felnyomják az élelmiszer, és egyéb fogyasztási cikkek árát, még annak is a turizmus szolgálatába kell állnia, aki szívesebben szaggatná az árpát kézi sarlóval, ahogy ősei tették. Ha ugyanis a cukor, a gázolaj vagy a krumpli háromszor annyiba kerül, mint néhány éve, mert az éttermek úgyis kifizetik, akkor a tibeti parasztnak is többet kell keresnie, hogy bevásárolhasson.
Vége az előadásnak, lehet felállni
Mindezzel egyébként semmi baj nincs. A folyamat csupán annyit jelent, hogy annak, aki magáért a kultúráért, és nem annak pólóra nyomtatható változatáért utazik, tovább kell állnia a környékről.
Fotó: Földes András
Olyasmi ez, mint amit menő szórakozóhelyek esetében lehet átélni: egy társaság rájön, hogy mekkora poén valami lerobbant házban rendezni be a kocsmát. Aztán amikor néhány évvel később a marketinges lányok és brókerfiúk is megtudják, hogy a Tilos az Ában/Szimplakertben/Mikában/Gozsduban kell bulizni, az eredeti társaság tovább áll, mert a hangulat már nem ugyanaz kétszáz ordító angollal, francia diáklányokkal, és az új ruhájukat sétáltató juppikkal.
Amikor a Kargyak falucskába vezető túránk kezdeténél megérkezett egy rémült tekintetű angol lány, a gurulós bőröndjét átadta az elképedt tibeti túravezetőnek, aki hevederekkel a hátára rögzítette azt, hogy elindulhassanak a Himalájába, éreztük: eljött ez a pillanat.
