A Pugtal kolostorról nem sok jót tudhat meg az utazó Kőrösi Csomától, aki keserű szavakban emlékezik meg itteni tartózkodásáról. Ebben a kolostorban találkozhatott újra tanítómesterével, bizonyos Puncog lámával, aki azonban nem volt jó passzban, állítólag „hanyag volt” és nem is ragadt ott évekre, mint korábban tette Zanglában.

Az utazónak tudnia kell, hogy Csoma nem volt a földi élvezetek rabja, aki hasra esik olyasmiktől, mint a lélegzetállító kilátás, vagy az építészeti bravúrok. Ideje jó részét egy kis cellában töltötte jegyzetei fölé görnyedve. Így a Csoma-projekt résztvevői mégis izgatottan indultak el Zangla tartomány egyik legfontosabb kolostorába. Útközben azon gondolkozva, hogy miként ismernénk a neves tibetológust, ha ma élne. A világ legunalmasabb tudósa volna, akit a könyvtáron kívül legfeljebb a menzán lehetne látni, amint egyedül kanalazza a lebbencs levest? Vagy körülrajongott hegymászó lenne, esetleg base jumpos, aki mindenféle tudományos célok apropóján hódítana meg csúcsokat, vagy vetné le magát lehetetlen helyekről, miközben szótlan, Davidoff-reklám stílusától elolvadt nők figyelnék kalandjait?

A kérdésre végül nem született válasz, mert azt vettem észre, hogy hosszú órák óta kaptatunk a szűk hegyi folyó völgyében, és még a közelében sem vagyunk a kolostornak. Az izgalmas gondolatjátékot öt órával később pedig végleg kitörölte az a sokkal gyötrőbb probléma, hogy mikor érünk oda. A következő kérdés csak kilenc órával az indulás után, Pugtal megpillantásakor jelentkezett. Vajon egyenes arányosság van a kolostorok fontossága, és világtól való elzártságuk közt? És vajon hogyan foganhatott meg ennek az épületkomplexumnak az ötlete a lámák fejében?

Miközben nekivágtam az utolsó emelkedőnek a meredek sziklafalba épített kolostorig, a következő párbeszéd zajlott le a fejemben.

Két láma sétálgat.

Első láma: Hú, figyelj csak, milyen hegyek vannak már itt.
Második láma: Aha, na az a sziklafal tényleg elképesztő.
Első láma: Melyik, az az irtózatosan magas, aminek a tetején egy óriási barlang is van?
Második láma: Igen, na oda aztán nem lehet felmászni.
Első láma: Tuti, hogy nem.
Második láma: Akkor építsünk oda egy kolostort!
Első láma: Remek ötlet!

Vidáman távoznak a völgy irányába, ahol gyorsan népszerűvé teszik ötletüket, és a középkor kellős közepén, kezdetleges módszerekkel, kőből és vályogból épületek egész sorát húzzák fel 3900 méter magasságban, a sziklafal barlangjában.

Néhány évszázaddal később fáradtan lerogyok a kolostor – helyi nyelven gompa - egyik szobájában, ahol vidám lámák játszanak valami gombfocira emlékeztető játékot. Kinézek az ablakon és a fáradtság ellenére is talpra ugrom. A völgy felett függő kolostor ugyanis olyan lenyűgöző, hogy ellenállhatatlan kísértést érzek a felderítésére.

Pugtal leírásával meg sem próbálkozom egyébként, tekintse meg a képeket, ennél többet amúgy sem lehet mondani. Az egész egy furcsa, járatokkal szabdalt termeszvárszerű képződmény inkább, semmint emberi célra épült lakhely. A járatok kis szobákba vezetnek, amelyekben kedélyes, viccelődő lámák ülnek, miközben mögöttük, a szűk ablakokon át olyan kilátás nyílik a kopár völgyre, mintha egy repülőből néznénk ki.

Ilyen környezetben nyilván könnyebb a megvilágosodással foglalkozni, mint a Rákóczi úton, szűrtem le, a szobák és kis teraszok sorát járva. Sajnos egyetlen zugot sem találtam viszont, ahol lámák a titkos tanításoknak köszönhetően fejjel lefelé lógnak a levegőben (állítólag ezen gyakorlat miatt borotválják kopaszra a fejüket. A lefelé csüngő, hosszú hajzat ugyanis hülyén nézne ki), és nem láttam a misztikum egyéb jeleit sem. Ha csak nem tartom annak az óriási, kék nejlonponyvát, amelyet a középső, legnagyobb és legszebb terasz fölé feszítettek ki. A vidéki autószerelő műhely előteréhez illő tákolmány sem stílusban, sem színben, sem a megoldás bravúrosságát tekintve nem illeszkedett a gompához.

A kék ponyva alatti tér ráadásul a kolostor legfontosabb helyszíne volt. Itt tartották a kolostor jelentős számú lámatanoncának óráit, a szertartásokat, és itt zajlottak az étkezések, amely egyikén mi is részt vehettünk.

A lámák rendezett sorokban ültek le alacsony asztalkájuk elé, és mély, mormogó imával hívták be a novíciust, aki egy fémvödörből óriási adag tukpát, magyarul sárgaszínű sós tésztalevest mért ki a tányérokba.

Bár a szertartás is érdekes volt, figyelmemet egy idő után az kötötte le, hogy mit tegyek a tányéromba mert liternyi lé maradékával, amit még akkor is képtelen lettem volna elfogyasztani, ha az történetesen a világ legfinomabb tárkonyos őzragu levese, nem pedig egy kissé jellegtelen lötty.

A főlámák távozása után magamhoz sziszegtem az egyik srácot, és elmutogattam a problémámat. Mire ő vihogva a terasz egyik végére mutatott, hogy ők onnan szokták a konyha alatti tetőre önteni a maradékot. Tétovázásomat látva megragadta az edényemet, nagy lendülettel kilöttyintette a maradékot, majd vigyorogva elrohant. Mivel tudjuk, hogy Afrikában közben éheznek, megjegyezzük: a tésztacafatokra másodperceken belül érkeztek a völgy felett keringő havasi csókák, tehát szó sem volt pocsékolásról.

A lámák barátságos viselkedése csak egyszer váltott hűvösre, amikor Csoma emléktábláját akartuk megnézni. A projekt vezetője, Balázs derítette ki, hogy egy bizonyos láma Norbunál van a Csoma-szoba kulcsa. Láma Norbu barátságos volt, öreg, megnyerő, teknősbékaszerű arccal. Jámboran figyelte, ahogy megtekintjük és lefotózzuk a Baktay Ervin által 1928-ban faragott emléktáblát. Amikor azonban figyelmünk a szoba freskókkal gazdagon díszített falai felé fordult, és felemeltük fényképezőgépeinket, az ajtónál álló lámatanoncok kiabálni kezdtek. Hiába magyaráztuk, hogy tudatában vagyunk a több száz éves freskók érzékenységének, így – ahogy más kolostorokban is engedélyezett – itt is vaku nélkül fotózunk. A közhangulat végül átragadt a nyugodt kulcsőrzőre, aki kitoloncolt minket a szobából.

A kolostor felderítése során nyilvánvalóvá vált, hogy egyszerű hisztivel volt dolgunk, a vallási szertartások és ereklyék ugyanis nyilvánosak, és a lámákat egyáltalán nem izgatja az épületük megóvása. Sőt, aktívan tesznek ellene.

A kék ponyva után is sokkoló volt látni, hogy az egymás tetején sorakozó kis építmények legfölső szintjén, a barlangban újabb tömböt húznak fel. A kolostor bővítésével nem lett volna baj, hiszen nem műemlékről, hanem működő vallási központról van szó. A környezet és egyáltalán, a célszerűség iránt mutatott közöny azonban megdöbbentő volt. Az évszázadokon át bővítgetett, helyi anyagokból, azaz kőből, vályogtéglákból és némi fából épített komplexum tetejére vasbeton vázas épületet terveztek.

Kavics, betonvasak, cement állt felhalmozva a barlangban, ami nem csak teljességgel idegen volt a kontextustól, de értelmetlen is. Míg a tapasztalatok szerint is ellenálló anyagok ugyanis helyben vannak, a vasbeton épület elemeit messziről kell a helyszínre szállítani, öszvérháton. A bővítés ráadásul művezető vagy építész irányítása nélkül folyt, a munkások pedig érthetetlen okból a helyi hagyományokat nem ismerő nepáli vendégmunkások voltak.

A helyzet egyébként érthetővé tette a zanglai erőd közelmúltban végzett igénytelen kiegészítéseit, amelyek nem csak stílusidegenek voltak, de hozzájárultak az épület leromlásához is.

Vegyes érzésekkel távoztunk másnap reggel Pugtalból, egyrészt mert féltünk, a lenyűgöző építmény talán most látható utoljára tükörüveg-falak és színesre festett betonbarakkok nélkül. Másrészt pedig, mert ekkor már pontosan tudtuk, milyen kínosan hosszú és fárasztó gyaloglás áll előttünk. Már nem gondolkoztam Kőrösi Csomán, hanem a kontextus iránti érzéketlenségtől motiválva bekapcsoltam az iPodom, és a következőket hallgattam, amíg be nem estünk a kilencórányira fekvő Reru falucskába:

Lee Scratch Perry – Jamaican E.T.
Roots Manuva – Awfully Deep
Irie Maffia – Fel a kezekkel
Primal Scream – Beautiful future (de ez nem tetszett)
Chemical Brothers – The Singles
Le Tigre – This Island
Stereo Total – Do the Bambi
The Cat Empire – Two Shoes