Mi a hasonlóság a zanglai király, és egy hirtelen meggazdagodott budapesti polgármester közt?
Az előző részek tartalmából: Újságírónk az indiai Tibetbe utazik, ahol magyar építészek újítják fel Kőrösi Csoma egykori lakhelyét, egy 700 éves palotát. A világtól elzárt faluban kiderül, hogy a király homályos úton szerzett állami pénzből teszi tönkre az addigi munkát: betonból telepít több száz méternyi lépcsőt oda, ahol addig tradicionális technikákkal építkeztek. A magyar építészek a helyszínen győzködik a királyt.
A zanglai király elégedetten nézte a betonlépcsőket, amelyek nyílegyenesen törtek a palota felé, mit sem törődve a terepviszonyokkal, vagy a régi épületek maradványaival. Az autentikus módszerekkel restaurált épület lábánál masszívan lebetonozott placc terült el. Nyima Norbu öröme sajnos csak addig tartott, amíg a két magyar építész le nem guggolt, hogy kézzel szedjék szét az alig egyhetes építményt.
„Ilyen rossz minőségű ez a beton” – mondta Finta Sándor az elképedt királynak. Irimiás Balázs pedig megjegyezte, hogy még a legjobb betonnal is legfeljebb egy telet bírna ki a király kedvenc lépcsősora.
A nyitány hatásos volt, a király ugyanis zavartan megkérdezte, hogy szerintük mi lenne a megoldás. Ennél lehangolóbb tárgyalást még nem láttam. A tervek szerint a magyar csapatnak nem egy béna lépcsővel kellett volna bajlódnia, már csak néhány befejező munka volt hátra. De ezek helyett a királyt követték, aki a botjára támaszkodva baktatott az épület körül, és azt vázolta, hogy ha nem betonnal, akkor hogyan kellene mégis új utat építeni a vár körül.
Itt mutatkozott meg az építészek azon különleges képessége, amely nyilván akkor alakul ki az emberben, ha rendszeresen kénytelen idegesítő és tudálékos megrendelőkkel tárgyalni. Én már rég a király fejére húztam volna az egyik malteros vödröt, a két építész azonban meghallgatta az újabb támfalakról, az ösvény vezetésének ideális módozatairól előadott értekezéseket, megdicsérték az ötletet, majd annak finomítását javasolták.
Még egy hirtelen meggazdagodott polgármester rózsadombi villájánál tudom elképzelni ezt a fajta tárgyalást. Annyi a különbség, hogy amíg Budán a terméskő a luxus magas foka, és ezért a garázs falát is azzal kell borítani, Tibetben a megrendelő a városból hozatott volna olyan járólapot, amelyért Magyarországon már csak mezővárosi polgármesterek jönnek lázba, ha az újrakövezett főtérre, és s lenyúlható EU-támogatásra gondolnak.
Órák kérdése volt, és sikerült megértetni Norbuval, hogy a palotánál azokat a köveket használják, amelyek számolatlanul hevertek körben, és amelyekért bármelyik budapesti polgármester milliókat fizetett volna. Az egészről mit sem tudó munkások pedig elkezdték visszabontani a betonozott lépcsőket.
A következő részben témát váltunk, és arról lesz szó, hogy kik hajlandók elmenni a világ végére, hogy fizetés nélkül dolgozzanak, és miért örülnek ennek a tibeti férfiak.