Nem bíztunk a vezetőinkben. Leginkább nélkülük indultunk volna el, hármasban, már persze ha tudjuk, hol kezdődik a folyó, milyen vastag rajta a jég, hol szokás éjszakázni, és mi a bevett módszer akkor, amikor az ember nyakig merül a jeges vízbe. Úgyhogy alkudozni kezdtünk a 10 napos túra áráról, noha világos volt, hogy nem vezetőink fognak megmenteni minket a fagyhaláltól. Végül is két jóravaló tibeti parasztemberről volt szó, akik a túra végpontjáról, Zangla falucskából gyalogoltak elénk a kihalt városba.
Egyetlen reményem, hogy azért ők maguk is idejutottak valahogy a jégen, hamar szertefoszlott.
Minden kapható egy extrém jégtúrához
"Ice good?" - kérdeztem a környéken oly kedvelt gyarmati angolsággal, amire Szonam, az ács és Lacok, a falusi mindenes egyszerre bólogatott: "Ice very good." High tech bakancsainkat látva elismerően bólogattak. "Nagyon meleg." "Jó lesz a túrára?" "Nagyon jó." A közös bevásárlásnál ők maguk ugyanakkor fekete gumicsizmákban jelentek meg, amikről csak mellékesen derült ki, hogy a jégtúra elengedhetetlen felszerelései. A jégen néhol átbukik a folyó, és akár kilométereket is kell gázolni a fagyos jégkásában, mesélték, amikor arról áradoztam, hogy milyen remek lesz napokig sétálgatni a türkizkék jégen.
Az utolsó pillanatban felszerelkeztünk tehát három fröccsöntött gumicsizmával, amely a fülszöveg szerint tökéletes komfortot biztosít majd a lábaknak, továbbá First Time in India.
"És a térdig érő vízben meddig kell gyalogolni?" - kérdeztük közvetlen az indulás előtt, új csizmáinkat tuszkolva amúgy is feszesre tömött hátizsákjainkba. "Not too much. De néha túl mély a víz." - hangzott az enigmatikus válasz. Döbbenten néztünk. Épp elkezdtem volna magas fejhangon ordítani, amikor egy belső hang arra intett, bölcsebb, ha csupán eltorzult arccal sziszegem: "Mi az, hogy túl mély a víz?!"
Idegtépő barkochbázást követően világossá vált, hogy a gumicsizma remek találmány, de még annál is feleslegesebb, mert egyes helyeken combig kell merülnünk a jeges folyóba. Mindezt mínusz húsz fokban. Búvárruha vásárlására azonban a helyi viszonyok közt nem volt lehetőségünk.
Irimiás Balázs, Gulyás Tibor és Lacok első méterei a jégen
Az indulás előtti este barátságos csevegéséből pedig még kihámoztuk azt a nem mellékes információt, hogy a hátizsákokat nem is a hátunkon kell vinni. A helyiek kis szánkókon vonszolják maguk után a felszerelésüket, nyilván a kedvezőbb súlyelosztás végett. Szánkót venni ugyanakkor nem lehet, azt csak a falusiak használják, amikor a világtól elszigetelt otthonaikból berándulnak Lehbe. Ők pedig összeütik maguknak a szánkót otthon, és nem készítenek belőle eladásra, a telente rendszertelenül felbukkanó néhány európainak.
Láttam magam, amint derékig egy lékben állok, lábamat a fagypont alatti vízzel töltött gumicsizmák húzzák lefelé, testemet a hátizsák súlya nehezíti, vezetőink pedig könnyed mozgással siklanak el mellettem hetyke kis szánkóikkal. A belső hang ezúttal azt sugallta, ne kezdjek térdre rogyva zokogni. Ehelyett inkább elvékonyodó hangon könyörögtem: végül is asztalosok volnának, csináljanak nekünk három szánkót reggelre. Úgy is lett.
A szerzőnek nem jutott szánkó
Reggel megjentek a szállásunkon két szánkóval. Hogy miért nem készítettek egy lendülettel hármat, sosem derült ki. De nem volt vesztegetnin való időnk. Odakinn vakító napsütés és metsző hideg tombolt, úgyhogy egy dzsipbe halmoztuk fejenként harminc kilónyi felszerelésünket, és elindultunk oda, ahol a Zanszkar folyó kék és az Indus barna vize találkozik, hogy aztán párhuzamosan folyjanak kilométereken át, tudomást sem véve arról, hogy innentől egyetlen medren, sőt, egyetlen néven kell osztozniuk.
A Zanszkár jegére lépve még megkérdeztük: "De ugye a jég nem szakad be?", majd páni félelem lett úrrá rajtunk, amikor vezetőink magabiztosan kijelentették: "Ugyan, dehogy, a jég nem szakad be."
Gulyás Tibor operatőr az égre néz