Mivel töltik az idejüket az emberek ott, ahol fél évig tart a tél, kinn mínusz 40 fok van, benn viszont nincs áram, folyóvíz, sőt, wifi sem. A helyzetet még elképzelhetetlenebbé teszi, hogy ezen emberek egy olyan faluban élnek, ahová nyáron is csak dzsippel lehet eljutni, télen pedig gyalog, mégpedig egy befagyott folyó jegén, 3-4 napos gyaloglással. Mindez ráadásul egy Borsodnál is távolibb helyen van, a Himalája közepén.
A fenti egyszerű, de egy nagy sávszélességű helyről mégis nehezen megválaszolható kérdés indított el Nyugat-Tibetbe, annak a falunak az irányába, amiről három éve már tudósítottunk. (Az első út története röviden
itt >>>) 2008 nyarán egy hűtőszekrény méretű, 60 kilós elektrokinetikus műalkotást vonszoltam keresztül Indián, hogy hol
kafkai, hol
Indiana Joneses kalandok után elhelyezzük egy 600 éves tibeti erődben.
Amit raknak nyáron, leomlik télen?
Ez az erőd volt egyébként téli expedíciónk másik résztvevőjének célja.
Irimiás Balázs vezeti azt a fiatal magyar építészekből és önkéntesekből álló csoportot, amely az évszázadok alatt romlásnak indult
erőd felújításán dolgozik. Bár a négyszintes erőd több ezer kilométerre fekszik a Kárpát medencétől, és hosszú ideje lakatlan, mégis a magyar kalandturisták egyik búcsújáró helyévé vált, köszönhetően annak, hogy 1823 és 1824 között ott dolgozott tibeti-angol szótárán a legendássá vált tudós és utazó,
Kőrösi Csoma Sándor. 
A civil szerveződés munkájának köszönhetően a 3800 méteres magasságban fekvő épület állapota sokat javult az utóbbi években, de az ingatlan tulajdonosa, a zanglai király állította: a komisz himalájai tél minden alkalommal kicsit visszabontja azt, amit a magyarok nyáron építettek. Mivel azonban a helyieknek nem a németes egzaktságú helyzetismertetés a legjellemzőbb tulajdonságuk, Irimiás Balázs meg akarta vizsgálni, valójában milyen behatásoknak kell ellenállnia az egykori palotának.
Mínusz harminc fok
Az építészeti és antropológiai célok ellenére mégsem diktafonokkal, mérőszalagokkal és vízszintezőkkel szerelkeztünk fel. Csomagjaink hágóvasaknak, jégcsákányoknak, köteleknek és a magashegyi ruházatnak köszönhetően lépték át a repülőtéri súlyhatárt. Célunkat, Zangla falucskát télen ugyanis csak gyalog lehet megközelíteni. A dzsipek, amik nyáron átverekszik magukat a magas hágókon, ebben az évszakban a térség fővárosát, Lehet is alig tudják elhagyni. A hágókat magas hó borítja, az utat nem lehet megtisztítani a rendszeres földcsuszamlásoktól és kőhullásoktól. Ami a helyieket egyáltalán nem zavarja, télen ugyanis évszázadok óta a befagyott Zanszkár folyó jegén közlekednek.
Míg a völgyek során át futó út közel 500 kilométeres, a hegyeken átvágó folyón alig 100 kilométert kell megtenni. Igaz az út állítólag olyan, mint valami óriáscsúszda, és nem csak azért, mert csúszik, hanem mert ha az ember egyszer elindult, akkor már csak a végén van kiszállás. A folyó magas sziklafalak közt kanyarog, kimenekülni nem lehet, és ha ki is másznánk, nincs hova, körben a Himalája vonulatai várnának csak.
A hőmérséklet ilyenkor mínusz 20-30 fokig is csökkenhet, az éjszakákat is a folyó jegén kell tölteni, és mindeközben csak azokra a tartalékokra számíthatunk, amiket magunkkal viszünk. A nyilvánvalóan csak high tech felszerelésekkel túlélhető körülmények ellenére a helyiek már évszázadokkal a Gore tex, az iglusátor és a benzinfőző feltalálása előtt a folyó jegén közlekedtek telente. Csapatunk harmadik tagja, Gulyás Tibor operatőr azért csatlakozott, hogy filmet forgasson az útvonalról, amit az őslakók csedarnak hívnak.
A film aktualitása, hogy a folyó fölötti sziklafalakba már elkezdték vájni az utat, amely ha elkészül, feleslegessé teszi a jégtúrát. A hegység lakói dzsippel, vagy ha nagy a hó, akkor gyalog is kijuthatnak majd az elzárt völgyekből. Igaz, arról megoszlanak a vélemények, hogy az utat 2-3, vagy inkább 20-30 év alatt fejezik be. Céldátummal valósznűleg a tervezők sem rendelkeznek, mivel a himalájai útépítés nehézségei még az euró magyarországi bevezetésénél is beláthatatlanabbak.
Annak ellenére, hogy utunkon nem hogy a civilizációval, de még netkávézókkal sem fogunk találkozni, blogunk olvasói minden nap követhetik kalandjainkat a blog.hu és a tibeti lámák együttműködésében kifejlesztett time-shift-blogging system alkalmazásának köszönhetően.
(A fenti képek még a 2008-as túrán készültek.)
